„és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre”

2Kor 10,5

Érezted már, hogy valami apróság nagy dolognak tűnik? Valakinek a tekintete, amiből azt olvastad ki, hogy nem kedvel téged. Vagy nem hív vissza, s ettől úgy érzed, nem vagy fontos számára.

Ezek a következtetések általában hamisak.

A tekintet mögött nem húzódott meg rejtett érzelem.

A vissza-nem-hívás csak annyit jelentett, hogy az illetőnek sok dolga volt.

Vigyázni kell ezekkel a félrehúzó érzésekkel, mert könnyen beindulnak, elvonják figyelmünket, elcsüggesztenek, s régi sérelmeket hoznak elő, amiknek céltáblájává válik önbecsülésünk.

Ez történt velem is egy pénteki napon. Angee-vel, a nővéremmel hajnali 3-kor keltünk, s félóra múlva már sorban álltunk egy üzlet előtt. Igen, tudom, igazatok van. Hülyeség. De mint a prédára leső vadász, el akartam kapni valamit. Ebben az esetben egy kettő az egyben akciós mosógépet szárítóval. A nővérem fél áron kínált számítógépet akart venni. Az üzlet 5-kor nyitott, s mindkettőnknek szerencsénk volt. Határtalanul boldogok voltunk. Onnan reggelizni mentünk, és itt kezdett alábbhagyni a boldogságom.

Amikor átnyújtottam a hitelkártyámat, kiderült, hogy a rendszer „elutasítja”.

Az előző szaküzletben öt perccel előbb még jó volt, amikor komoly összegre volt szükség. Most egy két dolláros tojás-sajt-kanadai bacon-angol muffin reggelinél hirtelen "elutasítják”?

Nem fogadnak el. Nem vagyok érvényes. Alkalmatlan vagyok.

Nővérem nem jött zavarba. Készpénzt vett elő, kifizette a reggelimet, s tovább indult a következő üzletbe, ami a terveiben szerepelt. De ez az „elutasítva” sötét felhőként borult fölém. Érzékeny ponton érintett. Hiába tudtam, hogy csak valami műszaki malőr volt, nem annak éreztem.

Mikor meghallottam a pénztáros szavait, magamra vettem. A saját személyemre. Amit „elutasítanak".

Megszólalt a fejemben rég elhallgattatott fájdalmak, csalódások, visszautasítások hangja. Lúzer vagy. Senkinek se kellesz. Nem szeret senki. Szétszórt vagy. Szegény. Nem idevaló. Nem fogadnak el.

Szeretném egy szép masnival lezárni nektek ezt a történetet, de nem tehetem. Szörnyen éreztem magam. És lefekvéskor is az járt a fejemben, hogy az Úr is megjelenik, és így szól: „Lysa TerKeurst, elegem van az éretlen reakcióidból. Nézz magadra. Nem vagy alkalmas bibliatanárnak!”

Ez nem az Úr hangja. A mi Urunk nem suttog vádló ítéleteket, nem akarja, hogy szégyelljük magunkat.

Ítél, de soha nem kárhoztat.

Ahogy tágra nyílt szemmel bámultam a sötétet, ami beburkolta a szobát, így suttogtam: „Jézusom, hadd halljam a hangodat. Fedje el ezeket a fájdalmas gondolatokat. Ha nem hallak meg, Uram, félek, hogy elnyel a sötétség.” Nem történt semmi. Nem hallottam semmit.

Dönthettem. Fekszem tovább a sötétben, s újrajátszom magam előtt a fájó jeleneteket, vagy felkapcsolom a villanyt, és Isten Igéjét, az Ő Igazságát, kezdem olvasni – ami a legjobb választás, ha a fájdalmas gondolatok szúnyograjként rajzanak a fejünkben körbe-körbe.

Az Igazság jelenlétében a gondolatmoszkítók elmenekülnek. Fájdalmunk enyhül, ha Jézus elé visszük. Isten igazságának olvasása aznap éjjel nem vette át tőlem a feladatot, hogy rendet tegyek a gondolataimban, de erőt, lendületet adott, hogy hozzáfogjak.

Uram, kérlek, hessegesd el, kergesd ki a többi hangot, és szólalj meg. Minden mást elnyomva a Te hangodat akarom hallani. Segíts, kérlek, hogy meg tudjam különböztetni a Te véleményedet az ördög vádjaitól. Ámen.