Csöngettek.

Riadtan néztem félig megírt igehirdetésemre, megválaszolatlan leveleimre, aztán átleselkedtem a függönyön. Törékeny, görnyedt női alak állt a kertajtó előtt. Feketében.

Szőrmekalapocskája alól kifehérlő haja árulkodott a koráról. Temetés lesz, gondoltam és megnyomtam a kapunyitó zár gombját.

Az előszobában elébe mentem. Amikor rám nézett, ismerősnek tűnt. Hol láttam? A templomban? A városban? Csak meg ne kérdezze: Ugye, tudja ki vagyok?

„Kint voltál te is halottak napján a temetőben? Óvatosan magadhoz szorítottad az ősz virágait, hogy össze ne törjék a tolongásban, aztán ott hajlongtál egy sír előtt. Ujjaid gereblyéjével lesimogattad róla a leveleket, és kigyomláltad a gazt, amely egyaránt nő élők között és holtak fölött.

Aztán: megszépítetted kissé a halált, virágaiddal eltakarva a nyirkos földet. Majd kissé hátraléptél – kezed összekulcsoltad – és nézted, hogy szép-e? Elég szép-e?

Sokáig kerestem, hogy tulajdonképpen mi a különbség a homo sapiens, az eszes ember és a homo christianus, a keresztyén ember között. Előadás-sorozatot is tartottam erről, amelynek a végén valaki megkért arra, hogy ne huszonhét igehirdetésben, hanem egy mondatban mondjam meg, mi a különbség? Mostanra már egyetlen szóval tudom érzékeltetni a különbséget; ez a szó: a HÁLA. 

Sok-sok ember haladt Jeruzsálem felé és ezek a vándorok, zarándokok találkoztak Jézussal, körülvették Őt és hallgatták Igéjét, egész nap.

Küldetés. Keresztény körökben gyakran emlegetett, még gyakrabban félreértett fogalom. Amikor küldetésről beszélünk, legtöbben a nagy misszionáriusokra gondolunk, akik ezreknek, vagy tízezreknek prédikálnak. De ki fog Jézusról beszélni a rokonoknak, szomszédoknak vagy éppen a hontalanoknak? Miért gondoljuk mindannyian azt, hogy a lelki életben vannak alacsonyabb és magasabb rendű szolgálatok? 

Az Úr angyala pedig így szólt Fülöphöz: „Kelj fel, menj dél felé a Jeruzsálemből Gázába vezető, amely néptelen.” Ő felkelt, és elindult.

„…és növekedjetek az üdvözítő Jézus Krisztus ismeretében” (2Pét 3,17/b) 

Ahogyan vannak szellemileg fogyatékos emberek, ugyanúgy léteznek lelkileg kiskorúnak nevezhető keresztények is. Pedig Jézus már életében felkínálta a lelki növekedés feltételeit. Jézus mondta nekik: „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” (Jn 6,35). 

Aki már járt valaha az Őrbottyáni Egyházi Gyermekotthonban, az ott látottakat sohasem felejti el.

Az egyik ABC-ben akartam venni valamit. Zárás előtt már csak egyetlen kassza volt nyitva. 

Hosszú sor toporgott, morgolódott előtte. Elibém préselődve szálegyenes, ápolt öregúr szorongott, kezében a drótkosárral, benne némi vacsorára valóval.

A gyötrött arcú pénztárosnő úgy csapkodta a billentyűket, számolt, mint aki gépe csattogó alkatrésze.

Fel sem pillantva, szögletesen, villámgyorsan, de láthatóan ereje végére érve lökdöste tovább a leblokkolt kosarakat.

Zsiga bácsi a tőle megszokott pontossággal összehajtogatta a Népsportot és a konyha asztalának megszokott helyére igazgatta. Rendszeretetéről volt híres a bőrgyár portáján is, ahol kapuskuckójában még a kulcsok is rendeltetésük szerint ábécésorrendben lógtak a szögeken.

Ahogy felnézett a konyhaablakon át éppen a szemben lévő lakás ablakára látott, ahonnan egy 25-ös villanyégő rőttes fénye derengett ki a keskeny udvarra. Körülményesen kiemelte mellényzsebéből édesapja óriási masinisztaóráját, s mert a konyhai óra négy percet késett, törpe ujjával órájához igazította.

Kész szenvedés a társad? Nehéz elviselned őt?

Mostanában elég hamar elérik az emberek a plafont. Sokszor hallani: Az idegeimre megy! Már nem bírom elviselni! Még attól is herótom van, ha mellettem szuszog. Plafonon vagyok az idegességtől, ha megnyitja a száját. Utálom a barátait! Ki nem állhatom a csipkelődéseit! Falra mászom a humorától! Már nem tudok neki megbocsátani. Még hogy mindig én engedjek? No, ebből nekem elég!

Ma reggel azt olvastam a Bibliámból, hogy hiányosan vagyunk felöltözve.

Zsiga bácsi a tőle megszokott pontossággal összehajtogatta a Népsportot és a konyha asztalának megszokott helyére igazgatta. Rendszeretetéről volt híres a bőrgyár portáján is, ahol kapuskuckójában még a kulcsok is rendeltetésük szerint ábécésorrendben lógtak a szögeken.

Ahogy felnézett a konyhaablakon át éppen a szemben lévő lakás ablakára látott, ahonnan egy 25-ös villanyégő rőttes fénye derengett ki a keskeny udvarra.

Egy lelkész minden erejét felemésztették a rázuhanó anyagi és családi bajok, betegségek és a rengeteg „kapálás”. Szinte agyon lapították a terhek.

Csak teste-lelke utolsó erőfeszítésével tudott már egy-egy szolgálatra készülni.

Egy este hiába húzta meg a kis templom apró harangját, nem jött senki, egy árva lélek sem az istentiszteletre.

Csak várt, várt a sűrűsödő szürkületben, hogy csak egy neszező lépést hallana, de süket csend vette körül.

„Krisztus tibennetek van: reménysége az eljövendő dicsőségnek” (Kol 1,28) 

A német teológus, Ernst Haas a „Reménység teológiája” című művében summázta Auswitzben szerzett tapasztalatait. Mint a haláltábor lakója, napról-napra láthatta, hogyan halnak meg azok, akik reményüket vesztették. Mások gyakran gyengébbek és betegek tovább éltek, csak, azért mert nem adták fel a reményt.

„Tudom, kinek hittem” (2Tim 1,12) 

Hinni, tudni, vele lenni! A világ legnagyobb kincséből sem lenne semmi hasznunk, ha arról nem tudnánk. De ha tudomást is szereznénk arról, akkor is csak akkor érne valamit, ha fel is használnánk. Isten AKI van! Vele tölteni életünk minden napját, mert egyedül nem megy. Ez Bandi bácsi üzenete ebben az írásban. 

„Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; de akik az Úrban bíznak, erejűk megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el.” (Ézs 40, 30-31) 

Egyszer Tahiban tölthettem egy hetet gyülekezetünk 40-50 tagjával, ifjakkal és idősebbekkel.

1. Az egészséges fejlődés

Ahogy minden emberi szervezetnek mindennapi, nélkülözhetetlen életszükségletéhez tartozik bizonyos mennyiségű vitamin, ugyanúgy a házasságnak is megvannak a maga sajátos "vitaminjai".

Ezek hiánya éppen olyan veszélyes a házasságra, mint a vitaminhiány az emberi testre. S jelenléte éppen úgy fokozza az életkedvet, mint a vitaminok. Nos: hadd soroljunk fel néhány ilyen szellemi-lelki "vitamint".

Ő legyen boldog. Esküvőre jelentkezett Ádám és Éva, öreg lelkészüknél.

Csak ülök, és emlékezem. A holtakra - mint az öregekre. Sorra, ahogy eszembe jutnak. 

Lajosra, a legokosabb osztálytársunkra a gimnáziumban. Dolgozatairól írtuk le a matematikafeladatokat.

Mert mi, maturandusz urak, udvaroltunk. Ő nem. Kicsi, torz növésű és csúnya volt. Ő tanult. 

Mindenkin segített. Sosem fogadott el semmit. Tornából felmentették. De lejött a tornaterembe - bennünket nézni. Egyszer a tornatanárunk az öltözőben beleszaladt.

Botránkozás ne essék, de majdnem imígyen történt. A hithű pesti ember, aki segítvén segített, ahol tudott, egy szombati napon beült az ő Trabantjába, hogy az Pestről Gödre vezető úton, kertecskéjébe menjen. Elindult, hogy megkapálgassa azt és fáiban, bokraiban gyönyörködjék, amelyek gyümölcsöket teremnek majdan neki.

Elhagyván a Megyeri Csárda házat, az út kanyarulatában, a nagy fa tövében, egy ifjút látott, aki arcán feküdött, rojtos farmer mezében, tépett trikójában.