AMERRE MOST JÁR

Annyi szívben felébred valami
hívogató vágy: útra kelni egyszer.
Járni, amerre Jézus lába járt.
Látni a Golgotát látó szemekkel.
Hallgatni az olajfák suttogó
beszédét… azt a titkos, bús beszédet.
A szent helyen, hol imádkozva vérzett,
belenézni a holdas éjszakába.
Ellátogatni kis Betániába,
mindenüvé, amerre elhaladt.
És lélekben királlyá gazdagodni
a szent, ezer emlékű út alatt.

Nekem ez a vágy idegen maradt.
Más volt a vágyam: Nőtt… növekedett…
lett belőle sóvárgás, akarat,
követelés: egyedül arra menni,
amerre Jézus lába most halad.

Nem von a régi csodák földje.
Új csodák életföldje vár.
Feltámadást, erőt ujjongva hirdet
a százvirágba zsendülő határ.
S az élő Krisztus feltámadva jár.
Magyar nyomort gyógyít. Édestestvérem
vak szemét nyitja színre, fényre meg.
S bár útait szememmel el nem érem,
A lelkemen sejtésük átremeg.

Mért mennék messze, idegen vidékre
keresni, földi útja merre vitt?
Most akarom a lépteit követni:
Az élő Krisztus lépteit.

Túrmezei Erzsébet

T.E..jpg

Válasz

MÁRCIUSI ÁLOM

Álmodom egy fényes,
nagy magyar királyról.
Jönne, hol a nap kél,
fényes csodatájról.
Jönne hóparipán,
erős mentőkézzel.
Igazság sarjadna,
merre lova lépdel.
És amerre járna:
Segítséget senki
hiába nem várna.
És ahová térne,
égi áldás térne:
Igazi jót senki
hiába nem kérne.
Édes, szép hazánkban
békesség honolna.
Milyen szép is lenne!
Milyen jó is volna!

Nem is lehetetlen.
Nem is olyan álom.
Hiszen él egy Király,
fényes csodatájon.
Fényes égi tájról
hozzánk le is szállott.
Hozott segítséget,
hozott igazságot,
ragyogó örömöt,
boldog békességet!
Csudaorvosságot
annak, kit seb éget.
Hódoló szívünk bár
mind elébe vinnénk,
hatalmában bíznánk,
erejében hinnénk!
Amíg minden magyar
nem hajt neki térdet,
az én édes hazám,
tudom, fel nem ébred.
Erős, mentő kezét
megragadva kérem:
„Édes Uram Jézus!
Mentsd meg az én vérem!”

Túrmezei Erzsébet

T.E..jpg

Válasz

TAVASZ

Istenem, megint tavasz van.
Dicsérlek az új tavaszban,
s róla mondok éneket.
Szeretném rügyét, reményét,
minden illatát és fényét
megköszönni Teneked.
Minden lelkes cinkehangot,
minden hóvirágharangot,
hazatérő madarat,
simogató sugarat.

Áldalak a tarka rétért
és a sarjadó vetésért.
Áldalak, hogy a magot
alig hogy mi elvetettük,
reménységgel eltemettük,
hűs esővel áztatod.
Dolgos méhet, könnyű szellőt,
édes illatot lehellőt,
mindent köszönök neked.
Köszönöm az Életet.

Azt a húsvéti, hatalmas,
halálon is diadalmas
Életet, kit a tavasz
minden fénye hódolattal
szolgál, hirdet és magasztal:
a feltámadt Krisztus az!
Ne is érjen soha véget
ez a tavaszi dicséret:
hiszen azt az Életet
megköszönni nem lehet!
-Túrmezei Erzsébet-

Tavasz.jpg

Válasz

AZ ALKALOM

Jön... elmegy... többé nem látod soha.
Szobádba száll, mint csillogó madár...
s ha nem csukod be jól az ablakot,
huss, odafönn a kék magosba jár.

Úgy csillan meg, mint napfelköltekor
a réten villogó gyémántszemek...
s ha meg nem látod, percek múlva már
fűszálakon csak fájó könny remeg.

És neked már csak fájó könny marad
befátyolozni vétkes, vak szemed.
Nem adtad akkor... most már nincs kinek.
Nem tetted akkor... most már nem lehet.
-Túrmezei Erzsébet verse-

Alkalom.jpg

Válasz

HANGSZEREK

Hangszerkereskedés.
A kirakat még villanyfényben ég.
Ajtaja zárva rég.
Egy pillanat.
A lábam sürgősen továbbhalad.
De még sokáig utánam rémlenek
a néma hangszerek.
Hiszen a lelkük lelkemmel rokon.
Mennyi zsongó muzsika szunnyad
a hallgató, a titkos húrokon.
Vajon ki kelti fel?
Művész, akire tenger szív figyel…
dobban, érez…
kinek mosolya, könnye ezreké lesz.
Indulójára léleksereg indul,
s a föld poros határain túl
mind magasabbra, magasabbra ér…
éled az elhaló remény?!…
Vagy kopott kontár, akinek kezén
a szent titok, a zengő költemény
alszik – hiába szánod –
véget nem érő csipkerózsa-álmot?

Nagy a hangszerkereskedés.
Sok a hangszer, de a művész kevés.
Mind, tudom, mind művészre várnak,
s odajutnak pénzes kontárnak.
A cremonai hegedű sem tudja,
ha megveszik hová visz az útja.
Csoda vagy játék, fület sértő,
minden lehet: angyal, kísértő…
Szférák zenéje tudna lenni…
hiába: nem függ tőle semmi.
Száz lehetőség, s tehetetlen
pihen rideg kalmárkezekben.
Még most is látom: fényes kirakatból
sóvárgó húrjuk a szemembe néz.

Ó, milyen megbecsülhetetlen,
hogy bár a lelkük lelkemmel rokon,
a sorsuk idegen,
s nincs hideg, számító kalmárkezekben
a hangszerem.
Enyém és engem illet számadás.
Tőlem függ, hogy mivé lesz,
hogy kontárkézre jut, – vagy célhoz ér
az Alkotó örök művészkezéhez.

Sokáig rossz sáfára voltam.
Játszhatott rajta kontárhangulat
és kontárfájdalom.
De jött a művész, jött és egyre kérte:
„Hadd játsszam rajta már az én dalom!
Én alkottam, én formáltam szeretve,
a húrjai titkát én ismerem.
Azóta nem is játszik rajta senki más,
feledtem régi dalt és régi lázat.
S ha kezébe’ zenél,
a muzsikája ha lelket elér,
könny ha kicsordul, szem ha felragyog,
hullám csap át felettem: halk alázat.

A kirakatból
hallgatag húrok ragyognak felém.
Lesz-e, aki felébreszt,
alvó muzsika, zengő költemény?
Lesztek-e győztes, szép csodává,
amivé alkotótok tervezett?…
Én embersorsomat dicsérem
és áldva áldom a művészkezet.

T.E..jpg

Válasz

A megtalált sugár


Mesebeli királyfi,
sötétség birodalma
szomorú királyának
legidősebb fia,
hetedhét országon túl
sugarat keresett.
Kereste, megtalálta,
szíve fölé rejtette,
hazaindult vele.
Hazafelé mentében
s bárki kért belőle,
senkinek se adott.
S amikor hazaérve,
elő akarta venni,
jaj, hiába kereste,
eltűnt a fénysugár.
Benne és körülötte
minden sötét maradt.

Ment sugarat keresni
a középső királyfi.
Kereste, megtalálta,
hazaindult vele.
Hazafelé mentében
akárki kért, könyörgött,
a megtalált sugárból
senkinek se adott.
S mire hazáig ért,
nem volt mit elővenni:
titokzatosan eltűnt
a megtalált sugár.

Akkor indult el érte
a legkisebb királyfi.
Kereste, megtalálta,
szíve fölé rejtette,
hazaindult vele.
Hazafelé mentében
akárki kért belőle,
mindenkinek adott,
s annál fénylőbben fénylett
a megtalált sugár.
Előtört rejtekéből,
hordozója alakját
és útját beragyogta,
fénnyel övezte már.
Egyre tisztábban fénylett.
Mindenkinek elég lett.
Sötétség országába
megérkezett a nappal,
beköszöntött az élet.

Itt vége a mesének.
De a boldog valóság
száz ilyen mesénél szebb.

Krisztus szeretetének
megtalált sugarával
szolgálhatunk, róhatjuk
életünket, utunkat.
S ha osztogatni kezdjük
megfáradt öregeknek,
kicsi nyomorékoknak,
bajbajutott testvérnek,
mindenkinek, mindenütt,
mi is úgy járunk vele,
mint a mesebeli
legkisebb királyfi.

Jertek, osztogassuk hát
Krisztus szeretetének
megtalált sugarát!
Családi hajlékokban,
meg a munkahelyünkön
és a gyülekezetben...
szeretetotthonokban
és úton-útfélen:
hogy szolgálat, út, élet
csupa fény, ragyogás,
csupa simogató,
meleg sugár legyen
és csupa szeretet!

T.E..jpg

Válasz

Ünnep előtti este



Ünnep előtti este...

Mögöttünk szürke hétköznapok gondja.

Szívünk a hála imádságát mondja,

és készülődünk az ünnepre.



Asztalunkon virágok vidám csokra

illatozik üdén, frissen szedetten.

Már ünneplőbe öltözünk lélekben,

s készülünk boldog találkozásokra.



Ünnep előtti este...

Aki az ünnep jöttét várta-leste,

míg híven szolgált egész héten át,



nem gondol már a fáradságra, harcra...

Jézus elé siet, s ragyogó arca

tükrözi már az ünnep mosolyát.



Túrmezei Erzsébet

T.E..jpg

Válasz

Jó várni csendesen



Megáradott vizek

zúgnak az éjszakában.

Dalukban új parancs,

erő és ifjúság van.

Hallgatlak csendesen,

megáradott vizek.



Néma volt a meder,

kiégett mind a szikla.

Utolsó cseppjeit

szomjas fűszál felitta,

és az is elepedt...

néma volt a meder.



De parányi pihék

hófehér milliója

hullt fára, földre, és

csak Isten a tudója,

hová és mennyien:

piciny fehér pihék.



S most győztesen dalol

a friss haboknak árja,

és suhogva siet:

folyamok karja várja,

tenger, távol titok.

Most győztesen dalol.



Mily meddő némaság,

ha lelkem medre hallgat!

Hiába szomjazod,

egy cseppje sincs a dalnak.

Kopár kövek között

mily meddő némaság!



Lehetne áradás,

ha könnyes, tiszta cseppek,

vagy lenge hópihék

nem hullanak, peregnek,

mint csillogó csodák?

Lehetne áradás?



Jó várni csendesen,

mint aki sose lázad.

A csendje szent titok,

reménykedő alázat.

Kegyelem cseppjeit

jó várni csendesen.



Túrmezei Erzsébet

T.E..jpg

Válasz

Gondok a magaslaton



Milyen jó hegymászók a gondok!

A magaslatra is felérnek.

Szöges cipőben, könnyű bottal

nekivágnak a meredélynek.

Hogy kipihenjék magukat,

hirtelen a hátadra ülnek.

Hiába mennek a hegyekbe,

akik előlük menekülnek.



Se hegy, se völgy, se csendes erdő,

nincs rejtek, ahol rád nem lelnek.

Csak egy helyen van gondtalanság,

gyermeki jó sor: Jézus mellett.



Ki minden gondját ráveti,

élhet akárhol: síkon, dombon,

szikkasztó nyárban, téli fagyban

boldogan vallja: Nincsen gondom!



Túrmezei Erzsébet

T.E..jpg

Válasz

Drága vándorbot



"Jézusom, légy velem" -

Margit néni éneke volt.

Látom kedves arcán a mosolyt,

amint mondogatja boldogan:

"úgy-e, ebben minden benne van?"



Megvolt az éneke mindenkinek.

Mariska néni azt szerette:

"Bűnös lelkem hozzád siet."

Ha meg elkezdtük énekelni:

"Jézusom Krisztusom, én szerelmesem",

- Ilka néni fakadt sírva,

és zokogott keservesen.



Megvolt az éneke mindenkinek,

hisz a rögös úton,

míg a vándorok hazaérnek,

olyan drága vándorbot az ének.

Vigasztalás, segítség, kegyelem

elsuttogni, elénekelni:

"Bűnös lelkem hozzád siet"...

"Jézusom, légy velem!"



Ők már átléptek az örök határon...

én még a földi utat járom,

s engem is drága énekek kísérnek,

nekem is áldott vándorbot az ének,

amíg egyszer én is letehetem,

s felzendülhet örök, új énekem.



Túrmezei Erzsébet

Válasz