A
békesség
Egy festőt egyszer arra kértek,
rajzolja le a
békességet.
A feladat egyszerűnek látszott,
s ő nyomban neki is
látott.
Rajzolt tengert, széltől mentesen,
rajta egy hajót, mely állt
csöndesen.
Utasa mind lusta álomba merült...
s a kép összegyűrve a
szemétre került.
Nem békesség volt a papíron,
hanem szélcsend és unalom.
Aztán
újabb rajzba kezdett,
s egy szundító öreg bácsit festett.
De békességet
nem ábrázolt ez sem,
nekiállt hát, hogy tovább keressen.
Rajzolt virágot, csöndes téli tájat,
békésen legelésző
birkanyájat...
A papírkosár lassan tele lett,
s közben be is
esteledett.
Ám az este sem volt békés,
messziről hallatszott a
mennydörgés.
Vihar közeledett, az ég rengett,
a festő az ablaknál
töprengett.
Nézte a szélben sodródó leveleket,
a villámokat, mik átjárták
az eget.
A ház előtti tölgy recsegve hajlongott,
kövér esőcseppek verték az
ablakot.
A festő nem tudta, tovább hogyan legyen,
Istent kérte hát, hogy
csodát tegyen.
Tekintete ekkor ismét a fára esett,
s ott meglátta, amit egész nap
keresett.
A fa egyik vastag benső ágán,
úgy a fának szíve táján,
a viharról
szinte mit sem sejtve,
ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve.
Nyugodtan
aludt, miközben zengett az ég.
Ez hát az igazi békesség.
- Uram, te megmutattad békességedet!
- szólt a festő, és nem
tévedett.
Csodálatos isteni békesség ez,
mit a viharban alvó madár
jelképez.
A világ legyen bármily nyugtalan,
ha szívünkben Isten békessége
van.
Ő minden gondot vállára vesz,
s bennünket szabaddá, békéssé
tesz.
Az Ő békessége tökéletes,
minden félelemtől mentes.
Nekünk szánja
ezt a békességet,
s tőlünk csak egyet kér:
engedelmességet.
Kommentáld!