„Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságok gonosz szellemei ellen.” (Ef 6,12)

1992-t írtunk. Ültem az ágyon, arcomon csorogtak a könnyek, negatív gondolatok kergették egymást a fejemben. Miért olyan nehéz együtt élni vele? Miért nem képes megérteni? Miért nem tud megváltozni? Talán nem is kellett volna hozzámennem.

Ez a jelenet újra meg újra megismétlődött házasságunk első öt évében. Csüggedt voltam és kimerült, közel ahhoz, hogy feladjam.

És íme, itt vagyok, eltelt 19 év, és nagyon örülök, hogy akkor nem mentem el.

Az évek során az Efézusiaknak írt levél 6,12 megtanított, hogy nem a férjem az ellenségem. Érezhetem úgy, hogy ő az, de valójában az igazi ellenségem a Sátán, aki gyűlöli a házasságot, és mindent kieszel, hogy közénk álljon.

A Sátán célja mindig az, hogy valamit beékeljen két ember közé, és szétválassza őket.

Minden úton-módon el akar választani egymástól: konfliktusokkal, fájdalommal, félreértésekkel, a zavarkeltés száz meg száz módszerével.

El akar szakítani a szomszédainktól, a barátainktól, a munkatársainktól, a szüleinktől, a házastársunktól, a gyermekeinktől.

Mindenekelőtt Istentől akar elválasztani. Isten szívéről akar leszakítani.

Egyik stratégiája a Sátánnak, amivel az szétválasztást elindítja, hogy igyekszik minket belesüllyeszteni a duzzogás, panaszkodás lelkiállapotába. Ha sikerül figyelmünket a nehézségekre, az egyértelműen negatív dolgokra irányítania, ezzel apró, egyre táguló repedéseket üthet kapcsolataink falán.

A szomszéd – és bárki más – füve egyre zöldebbnek látszik a miénknél.

Tisztán látom a folyamatot, ami házasságunk első öt évében végbement. Valahogy hiperérzékeny lettem mindenre, amit rossznak véltem a férjemben, s teljesen vak lettem a jóra.

Duzzogtam, panaszkodtam, zaklattam, és meg akartam változtatni.

S eközben majdnem tönkretettem a házasságomat.

A Sátán egyre inkább teret nyert, ahogy a távolság Art és köztem napról napra növekedett. Elmentünk tanácsadásra, de szívem annyira fájt, úgy megkeményedett, hogy semmi szinten nem voltam hajlandó kapcsolatba lépni vele. Keserű voltam, zsémbes, és boldogtalan.

Aztán egyik nap, mikor könnyek között könyörögtem Istenhez, tegyen valamit, hogy jó irányba forduljanak a dolgok, késztetést éreztem, hogy felsoroljam Artnak azokat a tulajdonságait, amikért hálás lehetek.

Eleinte nehezen ment. A Sátán suttogásainak hatása alatt voltam, csak a negatív dolgokat láttam, fel sem merült, hogy valami jót is találhatok.

Aztán, ahogy egymás után felszínre kerültek a pozitív vonások, a hozzáállásom is kezdett megváltozni. Mintha a negatív felhők lassan oszladozni kezdtek volna, újra láthatóvá váltak a pozitív tulajdonságok.

Szomorú, hogy öt évem arra ment el, hogy a zöldebb füvön ábrándoztam. Mostmár tudom, hogy ott zöldebb a pázsit, ahol trágyázzuk, és öntözzük. A hála érzése – amikor tudatosan számba vesszük, miért lehetünk hálásak – kiváló módja a pázsit gondozásának. Mindent átalakít.

Uram, köszönöm, hogy megmutattad, milyen jótékony hatása van, ha tudatosítom és értékelem szeretteim jó tulajdonságait. Segíts felismernem a Sátán mesterkedéseit, és hogy ellen tudjak állni nekik valódi hálatelt szívvel.  Ámen.