„A testvéri szeretetben legyetek gyöngédek egymáshoz, a tiszteletadásban előzzétek meg egymást.” 

(Róm 12,10) 

Volt egy kedvenc pulóverem, nagyon szerettem. Nem olyan pihe-puha, de mégis kényelmes, meleg. Egyetlen gond az volt vele, hogy túl lazák voltak a szemei. Mindegyre beakadt a szál, ügyelnem kellett, mihez érek hozzá.

Vigyáztam rá, mert szerettem, védeni akartam, hogy soká tartson, és élvezettel hordhassam, mikor úgy adódik.

Mindaddig, míg egy reggeli kapkodásban, felkaptam még valamit az asztalról, kirohantam a kocsihoz, beültem, a kezemben lévő holmit, közte egy spirálfüzetet, átraktam az anyósülésre, és akkor történt, hogy a spirál vége beleakadt a pulóverem ujjába. Ahogy visszanyúltam a kormánykerékhez, húztam magammal a füzetet, ami egy jókora hurokba kapaszkodva lógott a könyökömnél.

Kiakasztottam, s megszemléltem a kárt. Átöltözhettem volna, hogy majd később annak rendje s módja szerint oldjam meg a problémát.

Én viszont siettem, s a könnyebbnek látszó utat választottam: letéptem a kihúzódott szálat, s reménykedtem, hogy úgy marad.

Ez a döntés indította el a lebomlási folyamatot, ami aztán szépséges pulóverem életének végét jelentette.

Nemrég vitába bonyolódtunk a férjemmel. A gyerekek előtt. Valami butaságon vesztünk össze. Épp mielőtt randira indultunk volna.

A vita dühében kijelentette, hogy a közös program lefújva. Már nincs kedve hozzá. Az igazat megvallva, nekem se volt.

Legszívesebben beültem volna valahova kávézni egyedül, hogy gondolatban sorba rendezhessem az érveimet a férjem elleni vitához. Hogy miért nekem van igazam. Hogy neki miért nincs. Hogy igazoljam a szempontjaimat.

Az ellenállásnak ezen a pontján elindulhat a lebomlási folyamat.

Hosszú távon nem mindig az a jó megoldás, ami pillanatnyilag legkönnyebbnek látszik.

Ragaszkodtam hozzá, hogy mégis menjünk el a randira. Nem élveztük. Nehéz volt. Könnyek folytak. Nyomasztó csend ült néha közénk. De végül mindketten átnyomakodtunk a belső ellenálláson, és végül tudtunk beszélgetni.

Átbeszéltük a bökkenőket, a feszültségeket, azokat a dolgokat, amik kapcsolatunk lebomlásával fenyegettek.

A házasság érzékeny valami. Erről könnyen megfeledkezünk. Természetesnek vesszük egy idő után, és már nem foglalkozunk vele. Levesszük róla a gondunkat. Elfeledkezünk a védelméről.

A bomlás nagyon hamar lezajlik. És nemcsak a házasságban. Előfordul a legjobb barátok közt, gyermekek és rokonok közt – ilyenkor, ünnepek táján különösen. (…)

Figyeljünk oda, és kapjuk el a meghúzódott szemeket a kapcsolatainkban. Azonnal. Most.

Nekem ez azt jelentette, hogy bocsánatot kell kérnem a férjemtől. Elismerem, hogy tévedtem, és sajnálom a veszekedést.

Így sikerül helyesen rendbe hozni a kihúzódott szemeket. Ha elszakadt, összekötni a végét, és óvatosan visszadugni a kapcsolat szövetébe.

Uram, köszönöm a különleges kapcsolatokat. Néha ugyan engedem, hogy az érzelmeim vezéreljenek, de azt akarom, hogy Te irányítsd a reakcióimat. Segíts, kérlek, Szentlelkeddel, hogy rombolás helyett építsem a velem és körülöttem élőket.  Ámen.