„Megadja táplálékát a baromnak, a hollófiaknak is, amelyek kiáltanak.” 

Zsolt 147,9

Néztem, ahogy a madár leereszkedett a himbálózó kábelre, nem tudván az áramról, mely magaslese belsejében lüktetett. Csőrét felemelte, nagyot kiáltott a felhők felé – éneke inkább sürgető volt, mint dallamos. Ha nem ismerném a mai igét, azt hihetném, hogy a párját hívta, vagy a területét akarta kijelölni, túlharsogva a társait. Ennek az igének a fényében viszont szerintem azt tette, amit Isten egész teremtett világa ösztönösen tud: Teremtőjéhez kiáltva közölte szükségleteit.

A madarak között a holló nem nyerne szépségversenyt. Nem dicsekedhet a jégmadár vagy a bíborospinty ragyogó színeivel, sem a harkály vagy a kolibri különleges képességeivel. Kevéssé alkalmas arra, hogy kiérdemelje Isten különleges figyelmét. A zsoltáros mégis őt említi a 147. zsoltárban: Isten meghallja kiáltásukat, és ellátja őket eledellel.

Talán úgy érzed, jelentéktelen vagy, nem vesznek észre, nincs rajtad, benned semmi különleges. Úgy érzed magad, mintha tarkabarka, csillogó madarak között álldogálnál mélyfekete tollazattal. Miért is hallaná meg Isten a hangodat? Semmit sem tudsz nyújtani viszonzásképpen.

Ez az ige bizonyságul szolgál, hogy Isten nem aszerint reagál ránk, hogy kik vagyunk, vagy mit tudunk nyújtani neki. Tisztán és egyszerűen, azért válaszol nekünk, mert az Övéi vagyunk. Azért válaszol, mert a természetéhez tarozik, hogy ellásson minden szükségessel. Kiáltásunk beindítja a válaszát. Teljes szívünkből bíznunk kell ebben az igazságban, és ennek alapján várjuk válaszát.

Tudom persze, hogy ezt könnyebb mondani, mint megélni.

Talán már nagyon régóta várakozol. Elveszítetted a reményedet, hogy könyörgésedre válasz érkezik. Talán már azt gondolod, hogy nem is hallja, amit mondasz.

Én is éreztem így. Voltak idők, amikor a jövőt olyan feketének láttam, mint a holló tolla. Amikor, ha olvastam a fenti igét, arra gondoltam, igen, azt a madarat meghallhatja, de az én kiáltásomat nem.

Azokban az időkben azon töprengtem, mit tehetnék, hogy felhívjam magamra Isten figyelmét. A János 6,28-29-ben azt kérdezik az emberek Jézustól, mit tegyenek, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjenek. Szeretnének tetszeni Istennek, és tudják, Jézus meg tudja mondani, mi ennek a módja. Elképzelem, hogy mialatt türelmetlenül várták válaszát, azt gondolták, majd kapnak egy hosszú, pontokba szedett listát, amiket csak ki kell pipálni, s amire később hivatkozni lehet.

Ehelyett Jézus azt válaszolja, hogy nem kell mást tenniük Isten tetszéséért, csak higgyenek abban, akit Ő küldött. Jézus tudta, hogy a hit tevékenység. A szív munkája. Hinni Jézusban, amikor úgy tűnik, nagyon messze van, nem válaszol, egyike a legnehezebb feladatoknak, amivel követése során meg kell küzdenünk. De ez minden, amit vár tőlünk.

A hollók tudják, hogy Ő mindig ellátja őket eledellel, és ezzel a bizalommal kiáltanak, függetlenül a körülményeiktől. Mennyire szeretnék én is ilyen lenni! Gyere, kiáltsunk, énekeljünk, és bízva ígéreteiben, maradjunk állhatatosak az éneklésben.

Uram, nem hagyom abba az éneklést, hinni fogom, hogy válaszolsz kiáltásaimra, mert szeretsz, és a legjobbat akarod nekem. Megteszem, amit vársz tőlem, és bízni fogok benne, hogy mindig ellátsz azzal, amire szükségem van.  Ámen.