Szép nyári nap volt. A cipész műhelye előtt ült és szorgalmasan dolgozott egy pár agyonhasznált papucson. Feje fölött kalitka lógott, benne vidáman ugrált egy szarka. Mintha éppen a gazdájával beszélgetett volna.

-  Jancsikám - magyarázta Wulle, a cipész, miközben felpillantott -, szerencsés madár vagy. Semmi bajod nálam. Én is szerencsés vagyok, hiszen Isten olyan sok jóval ajándékozott meg. Ezzel kedvenc énekeit kezdte énekelni. Olyan szorgalmasan dolgozott, hogy észre sem vette, amikor egy fiú állt meg előtte.

-  Milyen boldog embernek látszik - szólalt meg hirtelen egy hang. A fiú diák volt és zsidó. Wulle mester csodálkozva nézett fel, majd így válaszolt:

-  Boldog? Természetesen, de hát miért ne lennék boldog?

A diák felsóhajtott:

-  Sok olyan embert ismerek, aki nem boldog. Azt hiszem, a szegénysége éppen elég ok lenne a szomorúságra. Önnek biztosan senkiről sem kell gondoskodnia, csak erről a madárról.

-  Téved, uram, mert rajta kívül feleségem meg hét gyermekem van, akiket el kell tartanom. Mégis minden okom megvan rá, hogy vidáman énekeljek.

A fiú nem válaszolt. Gondolatban összehasonlította saját magát a boldog cipésszel. Fényes jövő állt előtte, mégis gyakran fogta el a szomorúság. Nyugtalanság töltötte el, amikor a halálra vagy az örökkévalóságra gondolt. Nem tudta, mit várhat a halál után. Időnként eszébe jutott Isten, de ettől még nem lett békessége.

-  Mégsem értem - szólalt meg egy idő múlva -hogy lehet ilyen boldog egy olyan szegény cipész, mint ön.

A mester elnevette magát.

-  Én szegény? - kiáltotta. - Honnan tudja, hogy mennyi pénzem van a bankban? Gazdagabb vagyok, mint hinné.

-  Nem is úgy néz ki - viccelt vele a diák.

-  Fiam - felelte komolyan Wuíle mester -, biztosíthatom, hogy nem vagyok szegény, igazán nem kell sajnálnia engem. Tudja, én egy király gyermeke vagyok.

A fiú e szavak hallatára megijedt. Gyorsan elbúcsúzott, megfordult és sietve elment.

-  Szegény ember - mormogta magában -, csak azért olyan boldog, mert hiányzik egy kereke.

Egy hét múlva újra a cipész háza előtt ment el. A mester most is műhelye előtt ült és vidáman kopácsolt.

-  Jó estét, királyi fenség - üdvözölte a diák, és mély meghajtással köszöntötte.

- Várjon csak, barátom - kiáltotta utána Wulle mester -, szeretnék önnek valamit mondani. Legutóbb talán azt hitte, hogy nem vagyok normális, de szerencsére tévedett. Hála Istennek, egyáltalán nem vagyok őrült. Én valóban egy király gyermeke vagyok. Amikor legutóbb itt járt, éppen az ő országáról énekeltem. Nem akarja még egyszer hallani?

-  Szívesen, ha királyi őfelsége azt kívánja - válaszolta nevetve a diák.

Wulle mester elénekelte azt az éneket, amely Krisztus eljövendő országáról szól. A fiú figyelmesen hallgatta. A cipész megkérdezte, hogy érti-e az éneket, de ő csak a fejét rázta. Wulle elkezdett neki az Úr Jézusról beszélni, születésétől egészen a haláláig és feltámadásáig.

-  Isten gyermeke és örököse lettem, mert hiszek Krisztus nevében - fejezte be magyarázatát.

- És mert Krisztus örököstársa vagyok, vele együtt fogok uralkodni. Nincs jogom azt mondani, hogy a Király gyermeke vagyok?

A fiatal izraelita gondolataiba merült. Ilyesmit még sohasem hallott. Nem, ez az ember nem elmebeteg, mint hitte, hanem meggyőződésből beszélt.

Wulle mester részvéttel nézett a fiúra. Amikor az egy szót sem szólt, megkérdezte:

-  Fiam, hisz a prófétáknak? Úgy látom, igen. De hisz-e abban is, akiről jövendöltek? Mert csak így lehet olyan boldog, mint én.

-  Hol hallhatok még arról, ami önt olyan boldoggá teszi? - kérdezte a diák.

-  Itt - felelte Wulle és egy Újszövetséget adott neki. - Olvassa ezt a könyvet. Megtalál benne mindent, ami örökre boldoggá teszi.

A fiú megszorította a cipész kezét és továbbment.

Otthon rögtön, leült olvasni. Megtudta, az Úr Jézus, azért jött a Földre, hogy a bűnösöket megbékítse Istennel. Megértette, hogy az ő bűnei büntetését is viselte a kereszten, amelynek most tudatára ébredt és megvallotta. Szívét csodálatos békesség töltötte be. Megértette, hogy joggal mondhatta a cipész: "Király gyermeke vagyok..."

Isten minden elveszettet keres, hogy örökre örömet adjon nekik. A tékozló fiú történetében így szól az apa a bűnét beismerő, hazatérő fiához:

"Együnk és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek" (Lk 15,24).