"Az angyal pedig ezt mondta az asszonyoknak: Ne féljetek! Tudom, hogy a megfeszített Krisztus keresitek. Nincsen itt. Feltámadott, ahogy megmondta.” 

Mt 28:5-6a

Egyik tanára azt mondta, nem érdemes kínlódnia a tanulással, mert túl buta hozzá: Thomas Edison

Kitették az újságnál betöltött állásából, mert nincsenek jó ötletei: Walt Disney

Egy zenetanár azt mondta, sosem lesz belőle zeneszerző: Beethoven

Jézust hamis vádak alapján elfogták és megölték.

Tanítványai szíve összetört azon a napon. Három éven át követték a názáretit. Látták, hogy beteget gyógyít, visszaadja a vak látását, sőt még a halálból is feltámaszt embereket. Mikor Jézus azt mondta: „Én világosságul jöttem a világba, hogy senki se maradjon sötétségben, aki énbennem hisz” (Jn 12:46), megértették. A nép szíve sötétségbe volt burkolva. Fényre volt szükségük.

Tizenkét egyszerű ember mindent: munkát, családot, otthont otthagyott Jézusért. Nem bánkódva, hanem reménykedve. Reménykedve az Ígéretben, amit Jézus tett. És hova jutottak ezen a pénteken? Azt mondjuk, Nagypéntek (angolul: „jó” péntek), hát minden volt, csak jó nem. Jézus halott – látták a keresztre feszítést. Most már csak tizenegyen összegyűltek este a városban való bolyongás után. Mások is csatlakoztak a követők közül, hogy gyászolják az embert, akit szerettek, gyászolják a reményt, amit ő adott nekik.

Szombaton is összegyűltek. Senki sem ment el, pedig megtehették volna, hogy összecsomagolnak, s maguk mögött hagyják a kudarcba fulladt kalandot. Vissza a hálóhoz, vissza a családhoz, vissza a mindennapi élethez. De nem ment el senki. Az új királyság látszólag teljes kudarca ellenére mind ott maradtak. Hűségesen.

A szombat tovább vánszorgott délig, majd eljött az alkonyat, az este. Az éjszakai ég pompája nem enyhítette fájdalmukat. Talán beszélgettek az emlékeikről. Utólag belegondolva, Jézus nem egészen az volt, akit vártak. A régi próféták jóslatai alapján a királyt, aki majd megmenti őket, hatalmasnak, erősnek képzelték, aki talán harci kocsiról ostorral hódoltatja be ellenségeit. Kinek rövidebb, kinek hosszabb időre volt szüksége, hogy Jézushoz igazítsa elképzeléseit. De mikor Isten rányitotta szemüket tervei szépségére, beépítették életükbe.

A zavaró gondolatoktól bizonyára sokat forgolódtak ágyukon azon a szombat éjszakán. Végül a testi kimerültség legyőzte elméjük háborgását. Felvirradt a vasárnap. Talán néhányan úgy ébredtek, hogy csak egy rossz álom volt az egész. Aztán rájuk tört a valóság, mint fekete viharfelhők. Jézus halott.

Két asszony készült el elsőként, elmentek a sírhoz. Arra számítottak, hogy a Szeretett holttestét találják ott, de Isten hatalmának színjátékával várta őket. Hirtelen földrengéssel egy angyal érkezett a mennyből, félrefordította a sziklát a sír bejáratától, és ráült. „Hahó!”

Mikor megszólalt, az asszonyok reményvesztettsége reménykedésbe váltott. „Ne féljetek! Tudom, hogy a megfeszített Krisztust keresitek. Nincsen itt. Feltámadt, ahogy megmondta. Gyertek, nézzétek meg a helyet, ahol az Úr feküdt. És menjetek el gyorsan, mondjátok meg a tanítványainak, hogy feltámadott a halálból, és íme előttetek megy Galileába”. (Mt 28:5-7a)

El tudjátok képzelni az örömüket? A kudarc csak látszólagos volt! Ehelyett dicsőséges győzelem történt! Nem halt meg a remény. Jézus él! A tanítványok megtanultak valamit, amit soha nem fognak elfelejteni: ahol Isten közreműködik, a dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.

Ma ugyanúgy értékeljük a gondokat, a kudarcokat, mint a tanítványok annak idején. Hiába tudjuk, hogy Isten a képzeletünket meghaladó módon működik, amikor egy „kudarcra” tekintünk, valaminek a végét éljük át. Isten viszont alkalmat lát benne egy új kezdésre. Húsvétot ünnepelve fészkelje be magát szívünkbe ez az igazság. Istennel minden lehetséges. Feltámadott!

Uram, szívem telve hálaadással és dicsérettel Irántad. Hogyan köszönhetném meg, hogy elküldted Jézust, és Ő feláldozta magát értem? Köszönöm a leckét, hogy Neked semmi sem lehetetlen. Emlékeztess erre, mikor úgy érzem, kudarc ért.  Ámen