Egy lázadó gyermek viselkedése hátterében számtalan tényező állhat. A szülőknél tapasztalt túlzott szigor, a szeretethiány és a folytonos kritizálás is csaknem mindig lázadáshoz vezet.

Még a legengedelmesebb gyermek is fellázad az efféle bánásmód ellen – ha külsőleg nem is, legalább magában –, ezért az efféle gyermeknevelési módszerek mindenképpen kerülendők.

Azonkívül tinédzserkorban természetes is bizonyos fokú lázadás a szülők ellen, hiszen a gyermek ekkor kezd elszakadni a családjától, hogy kialakítsa a maga életét és identitását. 

Ha a lázadó gyermek eleve erős akarattal született, természetéből fakadóan próbára fogja tenni a kijelölt határokat, magához akarja ragadni az irányítást, és szembe fog szegülni minden tekintéllyel.

Ráadásul az ilyen akaratos és lázongó gyermekek gyakran nagyon intelligensek, ezért hihetetlen gyorsasággal és érzékkel mérik fel a helyzeteket és találják meg a módot akaratuk keresztülvitelére. Az ilyen gyermekek komoly kihívást és nagy fáradságot jelentenek szüleik számára.

Szerencsére az is igaz, hogy Isten teremtette a gyerekeket olyannak, amilyenek. Szereti őket, szüleiket pedig minden eszközzel ellátja ahhoz, hogy eleget tudjanak tenni a gyermeknevelés kihívásainak. A Bibliában több alapelvet is találunk, amely segíthet abban, hogy lázadó, akaratos gyermekünket szeretettel tudjuk kezelni. A Példabeszédek 22:6-ban ezt olvassuk: „Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.”

Minden gyermek számára az a „megfelelő mód”, ha istenfélelemre neveljük. Alapvető fontossággal bír, hogy megtanítsuk gyermekeinket Isten Igéjére, hogy megértsék, kicsoda Isten, és hogyan szolgálhatják Őt a lehető legjobban. Sokat segíthet még a „megfelelő” nevelési mód megtalálásában, ha megpróbáljuk megérteni akaratos gyermekünk indítékait (uralkodási vágyát).

A lázadó gyermekben tudatosítani kell, hogy nem ő a világ ura, hanem Isten, ezért neki is Istenhez kell igazodnia. Ennek megtanítása azonban azt feltételezi, hogy maguk a szülők is maximálisan meg legyenek győződve ezen igazság felől, és ennek megfelelően is éljenek. Ha a szülők bármelyike lázad Isten ellen, gyermekét sem tudja majd engedelmességre nevelni.

Annak leszögezése után, hogy Isten alkotja a szabályokat, azt is meg kell értetni a gyermekkel, hogy a szülők Isten eszközei, akik minden szükséges dolgot megtesznek azért, hogy végbemenjen a családjukban Isten terve. Fontos megtanítani a lázadó gyermeknek, hogy Isten tervében a szülők dolga a vezetés, a gyermekeké pedig a követés. Ezt a pontot nagyon világosan kell hangsúlyoznunk.

Az erős akaratú gyermek messziről „kiszimatolja” a bizonytalanságot, és kapva kap az alkalmon, hogy határozott szülői fellépés hiányában ő ragadja magához az irányítást.

Az akaratos gyermek számára létszükséglet, hogy megtanulja alávetni magát a tekintélynek. Akiben nem rögzül már gyermekkorban ez a képesség, az később sorozatos összeütközésekbe kerülhet munkaadóival, a rendőrséggel, a bírósággal és más hatóságokkal vagy tekintélyszemélyekkel. A Róma 13:1-5-ből egyértelműen kiderül, hogy a tekintélyeket Isten rendelte fölénk, és engedelmességgel tartozunk irányukban.

Azonkívül az akaratos gyermek csak akkor lesz hajlandó betartani a szabályokat, ha látja azok értelmét.

Magyarázzunk el ezért világosan minden szabályt, folyamatosan hangsúlyozva, hogy szülőkként az Isten által ránk bízott feladatot végezzük, és ebből nem engedünk.

Beszéljünk arról, hogy a szülőknek szeretniük és fegyelmezniük kell gyermekeiket, és aki nem tesz eleget e kötelességeinek, az engedetlen Isten parancsával szemben.

Ugyanakkor, ha csak lehetőség van rá, hagyjuk dönteni a gyermeket is, hogy ne érezze magát egészen tehetetlennek. Például abban a kérdésben ne tűrjünk vitát, hogy elmenjünk-e a gyülekezetbe, hiszen Isten azt parancsolja, hogy találkozzunk rendszeresen hívő testvéreinkkel (Zsid 10:25), de hadd döntsék el a gyermekek (ésszerű határokon belül), hogy milyen ruhát vegyenek fel, hová üljön a család, stb. Legyen beleszólásuk egyéb dolgokba, például a családi vakáció megtervezésébe is.

A fentiek mellett a következetesség és a türelem is nélkülözhetetlen a gyermekneveléshez. Törekedjünk arra, hogy ne veszítsük el a türelmünket, ne emeljük fel a hangunkat, és ne járjon el a kezünk dühünkben. Ha ugyanis ez történik, akaratos gyermekünk „fogást talál rajtunk”, és hamar megtanulja, hogyan kergethet bennünket az őrületbe.

A testi fegyelmezés gyakran nem használ az ilyen gyermekeknél, mert annyira élvezik, hogy kiboríthatják a szüleiket, hogy ennek érdekében még némi fájdalmat is bevállalnak.

Sok szülő panaszkodik, hogy akaratos gyermeke kineveti fenekelés közben, úgyhogy náluk valószínűleg nem a fenekelés a legcélravezetőbb nevelőeszköz. Talán sehol az életben nincs olyan nagy szükség a Szent Szellem gyümölcsei közül a türelemre és az önuralomra (Gal 5:23), mint egy akaratos/lázadó gyermek nevelésében. 

De bármily kimerítő legyen is az ilyen gyermekek nevelése, a szülők vigaszt meríthetnek Isten ígéretéből, aki azt mondta, hogy nem hagy bennünket feljebb kísérteni annál, amit még el tudunk viselni (1Kor 10:13).

Ha valakinek akaratos a gyermeke, biztos lehet benne, hogy Isten nem vétett hibát, és a szükséges útmutatást és segítséget is meg fogja adni a neveléséhez.

Egy szülő számára valószínűleg akkor nyer csak igazi értelmet a „szüntelenül imádkozzatok” felszólítás (1Thessz 5:17), amikor szembetalálja magát gyermeke akaratosságával.

Az akaratos gyermek szülőjének sok időt kell eltöltenie az Úr előtt térdelve és bölcsességért könyörögve, amit garantáltan meg is fog kapni Isten ígérete szerint (Jak 1:5).

Végezetül, megnyugtató a tudat, hogy megfelelő neveléssel az akaratos gyermekekből is sikeres, eredményes felnőttek válhatnak.

Sok lázadó gyermekből lett elkötelezett, bátor keresztény, aki rendkívüli adottságait annak az Istennek a szolgálatába állítja, akit szülei türelmes és kitartó erőfeszítéseinek köszönhetően megszeretett és tisztelni is megtanult.