„Hozzád kiáltok, s te meghallgatsz, Istenem. Fordítsd felém füled, jusson eléd szavam!”

Zsolt 17,6

Történt egyik este, hogy hallom, ahogy a férjem a kutyánkat kínálgatja kedvenc kutyacsemegéjével. Igazából ezzel igyekezett a fekvőhelyéhez csábítani Chelsea-t, 13 éves tacskónkat. Kedvenc foteljében szunyókált, és füle botját sem mozdította, még a csemegézésért sem volt hajlandó észrevenni, hogy neki szólnak.

Kérdeztem a lurkókat, mit gondolnak, Chelsea hallása szelektív, mert nem akar lefeküdni, vagy tényleg kezd megsüketülni. Volt egy sanda gyanúm, hogy az utóbbi eset áll fenn. Előkerültek a régi emlékek, nevetve idéztük fel a hajdan fiatal Chelsea-t, aki a legkisebb hangra is felfigyelt, a hűtő bekapcsolásától kezdve a ház előtti szélfúvásig. Andrew fiam, aki kilenc éves volt, aggódva nézett rám. „Remélem, anyu, hogy mikor te megöregedsz, nem leszel olyan süket, mint Chelsea.”

Nevetve válaszoltam, hogy nem is lenne rossz, ha nem hallanék meg mindent majd, ha olyan öreg leszek, mint Chelsea. Többet alszik, nem zavarja, ha kinevetjük vénsége miatt.

Könnyed válaszom nem oszlatta el a felhőket Andrew homlokáról, ezért megkérdeztem, miért fél attól, hogy nem hallom meg, amit mond. Tétovázás nélkül válaszolt: „Azért, mert már most sem hallasz meg mindig. Amikor például a gépnél ülsz, és én kérdezek valamit.”

Hoppá! Eszembe nem jutott volna, hogy a gyermekem attól fél, nem hallom meg, ha szól hozzám. Alig tudtam megállni, hogy szavai hatására bele ne süllyedjek egy rossz-anya-vagyok bűntudat-hangulatba. Beugrottak jelenetek, mikor hallottam ugyan, hogy szól, de nem hallottam meg, mit mond, mert épp valami vagy valaki másra figyeltem, például a tévére vagy a számítógépre.

Ahelyett, hogy a bűntudatban kezdtem volna fortyogni, magamhoz vontam Andrew-t, és bocsánatot kértem tőle, amiért néha nem figyeltem rá. Azt mondtam, amikor én a gépnél vagyok, az olyan, mint neki, mikor néz egy filmet. Annyira belemélyed, hogy nem hallja meg, mikor ebédelni hívom. Elmosolyodott, mikor rájött, hogy neki is van néha „halláskiesése”.

De nem akartam mentségeket keresni. Megígértem, hogy ezentúl, ha odajön hozzám, igyekszem rögtön abbahagyni, amit csinálok, és csak rá figyelni. Magamban megfogadtam, hogy ha szól hozzám, elfordulok a géptől vagy a telefontól, és figyelmesen meghallgatom. A megjegyzése arra is rávilágított, hogy mindannyian vágyunk a meghallgatásra.

A Zsolt 17,6 azt mutatja, hogy szeretnénk, ha Isten meghallgatna. Ma valahogy így mondaná a zsoltáros: „Hozzád imádkozom, mert tudom, hogy meghallgatsz, Uram. Hajtsd ide a füledet, és figyelj rám, amíg elmondom, amit szeretnék.” Ahogy én is odamegyek Istenhez, és azt szeretném, ha meghallgatna és felelne nekem, akik engem szólítanak meg, ugyanúgy vágynak arra, hogy figyeljek rájuk. Ha abbahagyom, amit csinálok, és feléjük fordulok, hogy meghallgassam őket, ezzel azt üzenem nekik, hogy fontosak számomra, és az is fontos, amit mondani akarnak.

Mai világunkban, mikor a technológiának köszönhetően állandó kapcsolatban tudunk lenni másokkal, könnyen válik a figyelmünk megosztottá, a fókuszpont elcsúszik azokról, akikkel egy szobában vagyunk. Bár testileg jelen, mentálisan gyakran távol vagyunk.

Aznap este Isten megmutatta, milyen értékes ajándékot adhatunk gyermekeinknek, férjünknek, barátainknak, munkatársainknak, és akár idegeneknek is. A meghallgatás ajándékát.

Mindannyiszor adhatjuk nekik, amikor abbahagyjuk, amit épp csinálunk, és teljes figyelmünkkel odafordulunk ahhoz, aki szól hozzánk. Ezt az ajándékot mindig megkapjuk Istentől, amikor Hozzá szólunk!

Uram, köszönöm, hogy meghallgatsz. Segíts, hogy én is fejlődjek a meghallgatásban. Könnyű fél füllel hallani, mialatt a másikat a számítógépre, a tévére vagy telefonomra fordítom. De én szeretném a meghallgatás ajándékát nyújtani, mert ezzel kifejezem, hogy fontos számomra az, aki szeretné, ha rá figyelnék. Segíts, kérlek, hogy vegyem észre, és küzdjem le ezt a szokást, és úgy tudjak meghallgatni, ahogy Te teszed, Uram. 

Ámen.