„Testvéreim, tartsátok nagy örömnek, ha különféle megpróbáltatások érnek benneteket. Tudjátok, hogy hitetek próbájának állhatatosság a gyümölcse. Az állhatatosságnak meg tökéletességre kell vezetnie, hogy tökéletesek és feddhetetlenek legyetek, és semmilyen tekintetben ne essetek kifogás alá.” (Jak 1,2-4)

Sikítást hallottam a nappaliból. Beléptem, és rájöttem, hogy a tévéből hallatszott. A képernyőn egy férfi épp megtámadott egy nőt. Normál esetben ösztönösen a távirányító után nyúltam volna. Most viszont megkövülten álltam, tekintetem a jelenetre tapadt.

Visszarepített 26 évvel korábbra az egyetemi albérletembe. Arra a rémes pillanatra, mikor egy maszkos, fegyveres férfit találtam megbújva a lakásomhoz vezető lépcső tetején. Minden előjel nélkül felfakadtak bennem az akkori érzések, a félelem, amit átéltem.

Valami visszarepített az időben, hogy megmutassa, honnan indultam, és hova jutottam azóta.

A képernyőn zajló erőszakos jelenetben sok-sok év előtti önmagamat láttam.

Majd újra a filmbeli valóságra figyeltem, ahol az előbbi jelenet áldozata hazatérve lakását bűnügyi helyszínként látja viszont.

Ez megint visszarepített a múltba, én is értem úgy haza, hogy a lakásom tele volt nyomozókkal, helyszínelőkkel, akik mindent összeporoztak ujjlenyomatok után kutatva, különböző tárgyakat zacskóztak, címkéztek, személyes holmijaimat egyenként módszeresen átvizsgálták. Először fizikai jellemzőkkel bíró, pótolható tárgyak kerültek sorra: a fürdőruhám, lepedők, a paplanom, törülközőm. Majd személyes, látszólag pótolhatatlan dolgok: a méltóságom, a biztonságom, az értékem, az önértékelésem.

Megtámadásom napjától fogva a félelem börtönbe zárt, és fogva tartott majdnem 15 éven át.

De Istennek hála, amikor azt a tévébeli jelenetet néztem, a félelem már nem tudott magával ragadni.

Régen, ha felidéződtek a régi érzések, pánik tört rám, s addig futottam, míg találtam egy helyet, ahol nem vagyok egyedül bénító félelmemmel. De most nem. Kikapcsoltam a tévét, bátran és magabiztosan felmentem az emeletre, lezuhanyoztam, és ledörzsöltem magamról minden régi érzést.

Utána mintha az Úr ezeket a mondatokat súgta volna a szívembe: Emlékezz az ígéretemre. Állhatatos voltál, gyermekem. Az állhatatosság elvégezte munkáját.

Isten mai igénk, a Jak 1,2-4 szavaival szólt hozzám. Néha Isten megengedi, hogy megpróbáltatások teszteljék hitünket. A megpróbáltatások, bár lehetnek mérhetetlenül nehezek és fájdalmasak, elindítanak egy folyamatot, ami megtanít kitartani, az állhatatosság pedig úgy mélyíti és érleli hitünket, ahogy semmi más nem tudja.

Bizonyság erre az én életem. Isten nemcsak meggyógyított abból a sok-sok év előtti szörnyű napból, de bizonyságtétellé is alakítja azt, amit átéltem, hogy reményt adhassak másoknak, és Istenre irányítsam tekintetüket.

Ha épp megpróbáltatást élsz át, bátorítani szeretnélek, drága barátnőm. Alapigénk tanítása szerint Isten ezáltal is érlelni, tökéletesíteni akar téged. Azt is ígéri, hogy diadalmaskodni fogsz Krisztussal, aki szeret téged. Figyelj ezekre a szavakra: nem csak túljutunk a bajon, de „diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket” (Róm 8,37).

Mialatt ezeket az igazságokat végiggondoltam, Isten a következő üzenetet adta a szívembe:

Wendy, ez a megpróbáltatás nemcsak hogy nem fog elszakítani tőlem, hanem ha kitartasz, és nem veszed le rólam a tekintetedet, nem vonod meg tőlem a bizalmadat, akkor általa foglak azzá az emberré alakítani, akinek látni szeretnélek. Wendy, általam diadalmaskodni fogsz, hogy - érettebben - készen állj mások vigasztalására és bátorítására is.

Mielőtt tovább haladsz a levélben, olvasd el újra az előző bekezdést, a nevem helyére beillesztve a magadét. Engedd, hogy Isten ígérete átjárja lelkedet. A megpróbáltatásodnak célja van. Erősebbé teszi Istennel való kapcsolatodat, a Tőle való függésedet. Próbára tesz. Átgyúr téged, átalakít, talán azért, hogy túlélőként hathatós bizonyságot tegyél.

A megpróbáltatások azért jönnek, hogy Isten bennük és általuk átalakítson minket, és aztán felhasználjon, hogy reményt és gyógyulást vigyünk szenvedő népe számára.

Mennyei Atyám! Köszönöm, hogy megpróbáltatásomnak célja van. Nyisd meg a szememet, hogy lássam kezed munkáját, és adj bátorságot, hogy kitartsak, s ezáltal tudj azzá az emberré alakítani, akinek teremtettél. Ámen.

(Wendy Blight: Trials Come So That…Encouragement for today)