Szabó Ferenc sorozatában a pápa teológiájáról és Szent Ignác-i lelkiségéről ír. Megnyilatkozásaiban Ferenc pápa kiemeli: Jézus Krisztus Istenének lényege, neve: Irgalmasság. A helyes értelemben vett együttérzés (compassio) szolidaritás és küzdelem az igazságosságért.

Narratív teológia
Ferenc pápa tanítását/teológiáját vizsgálva néhány szakember megállapítja: Lelkipásztori szemléletű, gyakorlatias, ellentétben az elvont „spekulációval” [1], Isten újszövetségi népéhez alkalmazza üzenetét. Leegyszerűsítve: a Latin-Amerikából jött, lelkipásztorkodásban tapasztalt pápa összekapcsolja a keresztény tanítás két alapját, a bűnt és az irgalmasságot, és ezt hirdeti evangéliumi üzenetként. E tanítása lelkipásztori tapasztalatokban erős, de teológiában sokszor pontatlan, szétfolyó, rögtönzött nyilatkozataiban nem egyszer kétértelmű kijelentéseket tesz. Hozzáfűzhetjük: e leegyszerűsítő jellemzésben van némi igazság, de meglehetősen felületes.
Pozitív megítélések szerint Ferenc pápa „narratív teológiája” nagyon vonzó, mert új módon szól mindenkihez, hívőkhöz és nem hívőkhöz egyaránt. Népszerűsége egyre nő a haladó keresztények szemében, akik úgy látják, hogy az Egyházban „megmozdultak az állóvizek”; de sokan rokonszenveznek vele szociális (balliberális?) szellemű nem hívő körökben is, minthogy – az igazságosság és a béke mellett küzdve – előszeretettel a szegényekhez, gyengékhez, kisemmizettekhez, üldözöttekhez, menekültekhez fordul. Jézust követve elsősorban nekik hirdeti az evangéliumi örömet, a szeretetet, az irgalmasságot. Közben pedig ostorozza a szegényeket kizsákmányoló, pénzimádó, nyereség- és az uralomvágyból gyilkoló hatalmasokat. Ezért a „marxista pápa” kemény kritikákat kapott (főleg USA-beli konzervatív, kapitalistapárti körökből). Valójában Ferenc pápa azt hirdeti, amit pápa elődei: XIII. Leó Rerum novarumától (Szent) II. János Pál Centesimus annusáig – vagyis az Egyház szociális tanítását [2].
Walter Kasper teológus bíboros és Ferenc pápa egyháztana
Walter Kasper közismerten Ferenc pápa barátja, teológiai/egyháztani nézeteik hasonlók, amint ezt megmutattam A katolikus Egyház című új műve elemzésével [3]. Kasper bíboros egyháztanának megfogalmazásában egyik döntő fordulat volt az 1985-ös rendkívüli szinódus (Kasper 45kk), amelyet húsz évvel a II. vatikáni zsinat befejezése után hívott össze II. János Pál pápa, aki őt kérte fel a szinódus teológiai titkárának. A pápa szándéka az volt, hogy felmérjék a zsinati recepciót, az Egyház helyzetének alakulását az elmúlt két évtized során. Kasper a zsinati dokumentumokat újratanulmányozva arra a következtetésre jutott, hogy a zsinati atyák alapvető szándéka a kommúnió-egyháztan (ecclesiologie de communion) megfogalmazása volt, és ő ezt ki is fejtette a szinódus bevezető előadásában.
Kommúnió és kommunikáció
Walter Kasper könyve megvilágítja a kommúnió-egyháztan filozófiai gyökereit. A romantikus és idealista filozófusokon kívül, Kierkegaard és Nietzsche filozófiáján és az egzisztencialistákon át főleg a perszonalista filozófusoknak köszönhető a kommunikáción alapuló dialogikus gondolkodás kibontakozása és annak alkalmazása a teológiában.
A II. vatikáni zsinat dokumentumai a legkülönfélébb összefüggésekben, valamint a katolikus teológusok jelentős része, továbbá VI. Pál (Ecclesiam suam körlevél) és II. János Pál (Ut unum sint) a perszonalisták által kidolgozott kommunikációt és párbeszédet hangoztatták: párbeszéd az Egyházon belül, a keresztény egyházakkal, a nagy vallásokkal és a nem hívőkkel, az egész modern világgal.
Kasper bíboros megmutatja (K 46–48), hogy a kommúnió-fogalom/eszme ma már új egyetemes kulturális paradigma lett. Túl az egyháztanon a teológusok – a kultúrtörténészekkel és szociológusokkal – kiterjesztik általában az emberi kapcsolatokra. Hála a perszonalista filozófia hatásának és a technika fejlődésével létrejövő internetes világhálónak. A személyi kibontakozásban a kommunikáció, a megnyílás a másik, mások felé, a párbeszéd, a kölcsönös ajándékozás és végül a szeretetközösség valósága jelzi, hogy az emberi világban a jó vagy rossz kapcsolat/viszony határozza meg a közösségeket, alakíthatja vagy fékezi, rombolja a humanista társadalmat és a „szeretet civilizációját”.
Kasper bíboros itt fontos megfigyelést tesz, hiszen Krisztus testének, az egyházi szeretetközösségnek építése nem szociológiai, hanem kegyelmi síkon valósul meg. Itt van döntő szerepe a Krisztus Testét alkotó/építő megkeresztelteknek, vagyis az Egyház minden tagjának, tehát a világi híveknek is, akik az új evangelizálásnak és a világ megújulásának kovászai lesznek.
A teológus bíboros hangsúlyozza a relácionális (viszony-szerkezetű) szemlélet mai szerepét általában a gondolkodásban, de főleg az egyházi életben (például a liturgiában, a szentségtanban). Nem relativizmusról van szó, amely mindent relatívnak, viszonylagosnak tekint, mert meg kell különböztetni a relatívtól, a viszonylagostól a relácionálist, a viszonyítottat. Tehát az Egyháznak is mint kommúniónak ki kell lépnie zárt világából: befelé is (ad intra) és kifelé is (ad extra) kommunikációra, kapcsolatra, párbeszédre, megértésre, végső soron az irgalmas szeretet gyakorlására van szüksége. E szemléletben világosan felismerjük Ferenc pápa lényeges programját a „kilépő Egyházról” (vö. Evangelii gaudium, 20k).
Ignáci lelkiség – megkülönböztetés
Végül szeretném röviden megvilágítani a jezsuita pápa alapvetően ignáci lelkiségét. Ferenc pápa Örüljetek és ujjongjatok (Gaudete et exsultate) kezdetű új buzdításában előbb megmutatja az életszentségre szóló egyetemes meghívást (I. fej.), majd ráirányítja a figyelmet két mai elhajlásra: új gnoszticizmus és új pelagianizmus, amelyek az első századokban elterjedt eretnekségek új változatai. Az öntelt, tudására büszke, modern ember kizárja a természetfelettit, és ezzel kapcsolatos a kizárólag saját erejére támaszkodó, gőgös ember önmegváltás keresése (II. fej. 35–62). A buzdítás törzsrészében (III. fej. 63–109) a pápa részletesen értelmezi – a lelkiség szempontjából – az evangéliumi nyolc boldogságot. Túlhaladva a mai eretnek elhajlásokon megmutatja az életszentség egyszerű evangéliumi útját. Máté 25. fejezete alapján felidézi az utolsó ítéletet (nn. 96–103). Így vezet rá a minden kereszténynek ajánlott „mindennapok misztikájára”. Az igazságos és irgalmas Bíró, a dicsőséges Krisztus aszerint állít bennünket jobbjára vagy baljára, hogy földi életünk során felismertük-e Őt legkisebb testvéreiben: „Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek.” Az utolsó ítélet jelenetét (Mt 25) Ferenc pápa gyakran felidézte az elmúlt öt év során, amikor az isteni irgalmasságot és a mindennapok életszentségét hirdette különböző megnyilatkozásaiban.
Az új buzdítás IV. fejezetben (10–157) vázolja az életszentség néhány jellegzetességét a mai világban, kiemelve azt, hogy „kereszténynek lenni: öröm a Szentlélekben”, (Róm 14,17). Az utolsó, V. fejezet (158–177) címe: Küzdelem, éberség és megkülönböztetés. E zárófejezetben mintegy összefoglalja előző fejtegetéseit, és a 169. pontban a megkülönböztetéssel ismét kulcsot ad a bizakodó küzdelemhez: megmutatja az életszentség „mindennapi” útját, a kötelességteljesítést és a kis dolgokban való hűséget, és közben hangsúlyozza a nagylelkűséget, a növekedés dinamizmusát.
Az apostoli buzdítás 169. pontjában így összegez [4]: „A megkülönböztetés nem csak a rendkívüli pillanatokban szükséges, vagy amikor súlyos problémákat kell megoldani, vagy alapvető döntéseket kell hozni. A küzdelem eszköze, hogy jobban kövessük az Urat, mindig hasznos arra, hogy fel tudjuk ismerni Isten időit és az ő kegyelmét, hogy ne tékozoljuk el az Úr indításait, ne vesztegessük el a növekedésre szólító indításait. Ez gyakran az apró, jelentéktelennek tűnő dolgokban mutatkozik meg, mert a nagylelkűség az egyszerű és mindennapos dolgokban nyilvánul meg. (Itt a 124. jegyzet, utalás Szent Ignác sírfeliratára: „Isteninek jele, hogy a legnagyobb sem korlátoz, de a legkisebb is magában foglal.” Majd következik sajátos magyarázata.) Ez azt jelenti, hogy nem szabunk határt a növekedésnek, a jobbnak és a szebbnek, ugyanakkor a kicsiségekre, a napi kötelességekre koncentrálunk.”
Ferenc pápa ebben az utolsó fejezetben hangsúlyozza, hogy a megkülönböztetés természetfeletti ajándék, amelyet a Szentlélektől kell kiesdenünk.
Összefoglalás
Négy adásban és írásban vázlatosan bemutattuk Ferenc pápa sajátos teológiáját és ebből eredő lelkiségét. Első alkalommal már idéztük a Vatikáni Kiadónál megjelent, Roberto Repole által szerkesztett füzetsorozat, Ferenc pápa teológiája teológus szerzőit [5], akik különböző szempontokból közelítik meg Bergoglio/Ferenc pápa „népies nyelvre fordított [6] narratív teológiáját”: krisztológiáját, egyháztanát és erkölcstanát, amely lényegében a II. vatikáni zsinat tanításának (Lumen gentium, Gaudium et spes) latin-amerikai értelmezése, éspedig az ott született és kibontakozott felszabadítás teológiája rácsán keresztül történt olvasata. Kiindulópontul ezt magyarázza Jürgen Werbick müncheni teológus is, akinek füzetéből átveszünk néhány összegező megállapítást [7]. A zsinat Gaudium et spes kezdetű konstitúciója, tehát az Egyház és a modern világ viszonyával foglakozó dokumentum elemzi a modern ateizmust, annak válfajait, és rávilágít arra, hogy az Isten nélküli vagy Istent tagadó „humanizmus” végül embertelen lesz. A Megtestesülés dogmája tanítja, hogy Isten Fia, a Logos emberré lett, vállalta az emberi sorsot, szegénnyé lett a szegényekkel, meghalt értünk, a mi üdvösségünkért, kinyilatkoztatta, hogy „Isten Szeretet” (1Jn 4,8), és hogy az emberi tökéletesedés és a világ átalakításának alaptörvénye a testvéri szeretet (vö. Gaudium et spes, 38). Ferenc pápa számtalan megnyilatkozásában hangoztatja: Jézus Krisztus Istenének lényege, neve: Irgalmasság. Az irgalmasság nem kizárja, hanem megköveteli az igazságosságért való küzdelmet. A helyes értelemben vett „együttérzés” (compassio) nem érzelgősség, hanem szolidaritásvállalás és küzdelem az igazságosságért.
A keresztény humanizmus, a Krisztusba vetett hit nem Isten vetélytársának tartja az embert, hanem Isten képmásának, és éppen annak méltóságát akarja kibontakoztatni: felszabadítani, az isteni életben való részesedését segíteni. Werbick szerint a II. századi egyházatya, Szent Iréneusz híres mondása: „Isten dicsősége az élő ember”, kifejezi Ferenc pápa teológiai víziójának lényegét. Aki Istent kizárja világnézetéből, meghamisítja az emberi valóságot, „dehumanizál”, ahogy az Aparecidai dokumentum hangsúlyozta. Ismeretes, hogy a CELAM V. közgyűlésének főszereplője és a dokumentum megszerkesztője Bergoglio bíboros volt. Pápaként maga is többször hivatkozik e dokumentumra Az Evangélium öröme kezdetű programírásában. „Az evangéliumhoz való hűség, hogy ne fussunk hiába.” (EG 193) „A parancs, hogy halljuk meg a szegények kiáltását, akkor ölt bennünk testet, amikor mások fájdalma láttán megindulunk bensőnkben.” Az együttérzésre=együttszenvedésre, szeretetből fakadó szolidaritásra következnek bibliai idézetek, majd hivatkozás a egyházatyákra. A bibliai buzdítások határozottan serkentenek a szegények iránti testvéri szeretetre, ami megköveteli az igazságosságért folytatott küzdelmet. A felszabadítás teológiája helyes értelmezése szerint nem lehetünk „engedékenyek, vétkesen cinkosak az elviselhetetlen igazságtalanság élethelyzeteivel szemben” (vö. EG 194).
Ferenc pápa teológiai vízióját, derűs világszemléletét összefoglalja Laudato si’ kezdetű enciklikája, amely Assisi Szentje szellemében a teremtés dicsérete, a földi valóságok teológiája a Gaudium et spes alapján, amelyet a jezsuita tudós gondolkodó, Teilhard de Chardin is inspirált. Emberi feladatunk az, hogy humanizáljuk az Isten által alkotott természetet, a szeretet és az igazságosság megvalósításával előkészítsük az átszellemiesített mindenséget, ezt a nagy ostyát az átváltoztatásra, amelyet a feltámadott Krisztus visz véghez.
[1]Két tanulmány:http://www.revue-projet.com/comptes-rendus/2017-12-scannone-la-theologie-du-peuple-racines-theologiques-du-pape-francois/
https://fr.aleteia.org/2018/04/19/on-ne-peut-pas-comprendre-le-pape-francois-sans-prendre-en-compte-la-theologie-du-peuple/
[2] Ezt jó megmutatta A. Toirnielli és G. Galeazzi a Ferenc pápa: Ez a gazdagság öl című kötetben (Jezsuita Kiadó, 2015), cáfolva a támadásokat. Emlékezzünk: Prohászkát is kommunistának tartották a nagybirtokosok és tőkések, amikor a Rerum novarum szociális elveit hirdette és igyekezett megvalósítani például a földreformot.
[3] W. Kasper nem tér ki a zsinat után kialakult keresztény–marxista párbeszédre, amely egy idő után csalókának bizonyult a Vatikán keleti politikája viszonylatában. A kommunista politikai ateizmus kihasználta a dialógust saját céljaira: miközben képviselői a Vatikánnal tárgyaltak, folytatta a pártállam az egyházüldözést különféle megszorításokkal, koncepciós perekkel. Lásd Szabó Ferenc SJ, A Vatikán keleti politikája közelről, Az Ostpolitik színe és visszája, Jezsuita Kiadó, Bp., 2015.
[4] A GE 124. jegyzetében van az utalás Szent Ignác sírfeliratára; a fordító, Diós István itt hivatkozik egy korábbi tanulmányomra: Szabó Ferenc – Bartók Tibor (szerk.), Jezsuiták Szent Ignác nyomdokain, SZIT, Bp., 2006, 91–96.
[5] La teologia di papa Francesco, Libreria Editrice Vaticana, 2018.
[6] Szerzőink többször hivatkoznak arra, hogy a Latin-Amerikában kibontakozott „nép-teológia” (teologia del popolo) inspirálója, Bergoglio egyik mestere: Lucio Gera. Vö. M. Eckholt in Stimmen der Zeit 232 (2014), 157–172. Gera a katolikus szociális tanítást alkalmazza a latin-amerikai társadalmi/politikai valóságra.
[7] Jürgen Werbik, La debolezza di Dio per l’uomo. Visione di Dio di Papa Francesco.
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír