„Bízd gondjaidat az Úrra, ő majd megerősít, nem hagyja, hogy az igaz meginogjon!” Zsolt 55,23

Nemrég együtt kávéztam egy barátnőmmel.

Ez az egyik legnagyobb hozadéka annak, hogy a fiam hazajött a szünetre a kollégiumból. Neki pénz kell, nekem meg idő. A lányoknak meg elfoglaltság. ÍEzért elvitte őket egy szórakoztató központba, ami kész gyerekparadicsom.

A barátnőmnek meg én kellettem.

Így hát találkoztunk, csevegtünk, majd együtt feldolgoztunk egy helyzetet, amit bár ne kellett volna megbeszélnünk – az emberi galádságról.

Tudom, inkább azt kéne mondanom, hogy az emberek nem aljasok. De néha szándékosan azok.

Azt is tudom, hogy minden történetnek két oldala van. Istennek hála, ezt nagyon jól tudom. De az ünnepek környékén, amikor a „kedvesség”, a „szépség” mindent igyekszik eluralni, a legkisebb gonoszság is sokkal jobban fáj.

Azt is tudtam, hogy az elmúlt évek során szegény barátnőm túl sokszor sírta végig a napokat az ünnepek idején, és ez nagyon elszomorított. Miatta szomorkodtam. És azok miatt, akik csúnyán viselkedtek vele. És amiatt, hogy mi keresztények néha nagyon csúnyán tudunk viselkedni. Nyersen, bántón, fáradtan ahhoz, hogy keresgéljük a megfelelő szavakat.

Nemrég kaptam egy emailt valakitől, aki túl fáradt volt, hogy keresgélje a megfelelő szavakat. Máig nem tudom, mi borította ki annyira. És bár rávettem az ujjaimat, hogy kedves, elnéző módon válaszoljanak, elismerem, hogy legszívesebben odarohantam volna, s jól megmondtam volna neki a magamét. Hú, de nagyon uralkodtam a nyelvemen! Mert én is tudok durva lenni. Mint azok, akik megbántották a barátnőmet.

Sokkal több a közös bennünk, mint amit hajlandóak vagyunk elismerni.

Nem akartam megint filozofálni, de mégis az lesz belőle.

Minden szívben van egy vödör, amibe beledobjuk a sérelmeinket. Kis sérelmeket, nagyokat, múltbelieket – mind elmerülnek a moslékos vödörben. Azt hisszük, minden rendben, a sérelmek le vannak fedve. Azt hisszük, elintéztük őket, mert már alig jönnek a felszínre. Igen ám, de aztán jön valaki, és belerúg a vödörbe egy vagy több durva szóval, s felborítja.

A tartalom kilöttyen. Kicsorog. Kiszivárog. Foltot ejt. És válaszszavainkban ott van az, ami a moslékos vödörben volt.

Ez történik.

Lelki moslékunk hasznos lehet, ha együttérzéssé érik. Egyesek hagyják, hogy Jézus megérintse moslékukat, hogy irgalmat, elnézést, megbocsátást keverjen közé, s szeretetet, mely messze meghaladja azt, amire mi képesek vagyunk.

De sokan hagyjuk, hogy moslékunk erjedjen – büszkeségből, makacsságból, azért, mert jogunk van a magunk igazához, keserűségből, ami a megfoszt a lehetőségtől, hogy azzá növekedjünk, akivé lennünk kellene az eredeti terv szerint. Így hát együttérzés helyett a legélesebb ítélkezés spriccel belőlünk minden egyes szavunkkal.

Együttérzés. Ítélkezés. A mindnyájunkban ott lévő moslékos vödör valósága.

Jó dolog ezekről beszélgetni egy kávé mellett, ha sikerült játszani küldened a gyermekeket.

Uram, te minden dicséretre méltó vagy! Segíts, hogy rád bízzam minden sérelmem, fájdalmam gyógyítását. Tudom, hogy egyedül Te tudod a moslékot együttérzéssé változtatni, amiért én nagyon hálás vagyok. Lágyítsd meg a szívemet, Uram, és segíts, hogy azzá váljak, akivé Te megterveztél engem.  Ámen.