Dorogon május 12-én szentmisével, kiállítással és konferenciával emlékeztek a nyolcvan esztendővel ezelőtt, az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus tiszteletére rendezett helyi eseményekre. Az ünnepi program az Erdő Péter bíboros által bemutatott szentmisével és elsőáldozással zárult.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Az Európa Naphoz kapcsolódó dorogi kiállításon bemutatták az egykori település – ma már város fejlődését, a bányászok életéhez kapcsolódó háború előtti fejlesztéseket, az abból az időszakból megmaradt épületek jelenkori felújítását, új funkcióval való megtöltését. Külön hangsúlyt kapott a kiállításon a Szénoltár, melyet 1938-ban állítottak fel a Szent Borbála-templom előtti téren.

A május 12-i események az Erdő Péter bíboros, prímás által bemutatott szentmisével, a környéken lévő egyházközségek fiataljainak elsőáldozásával és a Szent Borbála-templom díszkivilágításának avatásával, megáldásával zárult.



Dorogról – bár a fővároshoz nagyon közeli városról van szó – az utóbbi évtizedekben ritkán lehet hallani. Az egykor szénbányászatáról híres település ritkán kerül be a hazai hírekbe. Épp ezen gondolkodtam, amikor autóval megérkeztem a városba. Néhány kisebb lakótelep, a szocializmusban oly jellegzetes garázsok sora emlékeztet a közelmúltra, ám az épületek tiszták, takarosak, környezetük rendezett. A kiállítás és konferencia helyszínére – a József Attila Művelődési Házhoz igyekszünk kolléganőmmel. A mai kor vívmánya, a GPS-alapú navigáció egy gyönyörű park mellett vezetett el, s egy kastélyra emlékeztető házhoz értünk, melyről utóbb kiderül: a művelődési ház.

Az épületben már gyülekezett a Cantata kórus, melynek tagjai énekükkel emelték a kiállításmegnyitó fényét; s jelen volt Dankó József alpolgármester is, aki megnyitotta és az érdeklődők figyelmébe ajánlotta a tárlatot. Ő és munkatársa vezetett végig a tablók előtt, melyek bemutatták a település XX. századi fejlődését, amelyet az akkori szorgos és tehetséges vezetők mellett az arra vezető vasútvonalnak és a nagyipari szénbányászatnak is köszönhet. Ekkor tudtam meg, hogy a mai művelődési ház az 1920-as években munkásotthonnak épült, nem valakinek a kastélya volt…



Az 1920-as évek során tudatos településfejlesztés indult el Dorogon. Az elmúlt esztendők során a város vezetése ezeknek az épített emlékeknek a felújításával, azok új funkcióba helyezésével kívánja hangsúlyozni azt a városfejlesztési koncepciót, mely a hagyományok ápolásával, az elődöktől kapott örökségre épül.

A város öröksége pedig gazdag, hiszen az 1904-ben, Selmecbányán mérnöki diplomát szerzett Schmidt Sándor 1905-ben Dorogra került, és 28 éven át volt a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. bányavállalat dorogi igazgatója. Igazgatósága alatt Dorog lett a szénmedence központja. Az 1915-ben benyújtott, a szénbányászat fejlesztésére vonatkozó terve tartalmazta a munkásság, a tiszti és mérnöki állomány elhelyezésének megoldását is. Ilyen szellemben került sor arra is, hogy Gáthy Zoltán tervei alapján 1924-ben megindult a bányászok védőszentjének tiszteletére emelt Szent Borbála-templom építése, melyet 1931-ben Serédi Jusztinián szentelt fel.



A templom a dorogi bányászhagyományok őrzésének egyik kiemelt helyszíne, melyet az önkormányzat és a főegyházmegye a közelmúltban közösen újított fel. A templom előtti tér őrzi a Haranghy Jenő által megálmodott Szénoltár emlékét is, melyet az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus tiszteletére emeltek. Az oltár a magyar címerből ismert hármas halmot jelenítette meg; felületét szénnel borították be. Méreteire jellemző, hogy negyvenméter széles, húszméter magas oltár két oldalán térdeplő angyalok 3,6 méter magasak voltak. 1938. május 30-án harmincezer ember volt jelen, amikor az oltáron először helyezték el az Oltáriszentséget.

E hagyományok, emlékek alapján érthető, hogy nagy érdeklődés mellett tartották meg május 12-én az Eucharisztia 1938–2020 kiállítás megnyitóját és az utána következő konferenciát is, melynek első előadója Török Csaba teológus, egyetemi tanár volt. Előadásában többek közt a kenyér és a bor a Bibliában megtalálható, már az Eucharisztia alapítása előtt is betöltött szerepéről beszélt: emlékeztetett a csodálatos kenyérszaporításra, a kánai menyegzőre, annak hangsúlyozására, hogy a kenyér ajándék, melyet tovább kell adni. Szólt arról is, hogy a Jelenések könyvét olvasva a végső nap elérkezésekor – mely az utolsó fejezete a történelemnek, vagy a történelem utáni időnek az első fejezete – is menyegző lesz, a Bárány lakomája. Mi, katolikusok a szentáldozás előtti szavainkkal erre a lakomára utalunk. Az előadó hangsúlyozta: a 2020-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus a kenyér és a bor jeléhez vezet vissza bennünket, hiszen a résztvevőknek ez az ünnepi időszak arra ad lehetőséget, hogy végiggondoljuk, újra megtaláljuk identitásunkat. Felismerjük, vagy megerősödjünk abban, hogy mit üzen számunkra Krisztus eucharisztikus kenyere és bora.



Klimentné Ferenczy Andrea evangélikus lelkész előadásának címe az Egy asztal vendégei vagyunk – Eucharisztia a Szentírás alapján volt. A lelkésznő arról szólt, hogy Jézus új helyzetet, új közösséget alapított. Új értelmet adott a kenyérnek és a bornak, hiszen az úrvacsorai közösség az ember javát szolgálja. Mint mondta, más felekezeteknél az Oltáriszentséghez járulók sorban állnak, míg az evangélikusok az oltár körül térdepelve veszik magukhoz. Ezzel is érzékeltetve, hogy közösséget teremtő vacsora részesei. Véleménye szerint a hívek itt átélhetik, hogy csupán az anyag választja el őket Jézustól, a közösséget teremtő vendéglátótól.

Németh Tamás egyetemi tanár, a Pápai Református Teológiai Akadémia rektora Az Úrvacsora mint a Krisztussal való közösség címmel tartotta meg előadását, melynek kezdetén hangsúlyozta: soha nem lesz tanbeli egység a keresztények között, melynek több oka is van. Az egyik, hogy a Krisztussal való egység nem leírható, mindig misztérium, titok marad. Másfelől azért, mert meghatározza gondolatainkat egy hatalmas nagy lelki élmény – az üdvösségnek az előlegezett lelki élménye, amikor az Eucharisztiában részesedünk. Kiemelte, hogy a szentírási részek az úri szent vacsoráról mint szakramentumról, csodáról nem egységesen szólnak. Hangsúlyozta, vételével lelki módon vesszük Krisztus testét és vérét.



A konferencia utolsó előadója Tittmann János, a város polgármestere volt. A szent és a profán határát vizsgálva bemutatta, hogy minden közösségnek, népcsoportnak, kultúrának szüksége van a szentre. Arra a helyre, amely a profán világból kiszakít egy darabot, hogy ott az embereknek biztonságot, hitet, a léleknek támaszt adjon.

A konferencia befejeztével a jelenlévők nagy többsége átvonult a közeli Szent Borbála-templomba, ahol Erdő Péter bíboros, prímás főcelebrálásával mutattak be szentmisét. A környező egyházközségek fiataljai közül huszonhatan először járulhattak szentáldozáshoz. Szerencsés Zsolt tiszteletbeli kanonok, a templom plébánosa köszöntötte a főpásztort. Ezt követően Erdő Péter bíboros szólt az elsőáldozó fiatalokhoz, üdvözölte a testvéregyházak képviselőit és a városi és megyei vezetőket.



A szentmisén elhangzott homíliáját teljes terjedelmében közöljük:

Főtisztelendő Paptestvérek!
Igen Tisztelt Polgármester Úr! 
Kedves Elsőáldozók!
Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Krisztus mennybemenetelét ünnepli holnap az Egyház. A dorogi Szent Borbála-plébánia örömmel bocsátja elsőáldozásra felkészült fiataljait. Mindannyian köszönetet mondunk a történelem Urának, hogy régi és néha megmosolygott emlékek ma újra fölelevenednek. Köszönjük a tér rendezését és megújítását. Köszönjük az önkormányzatnak a Szent Borbála-templom díszkivilágítását is, amely nemcsak szebbé teszi a várost, hanem arra is emlékeztet minket, hogy velünk az Isten.

2. Krisztus mennybemenetelének történetét több helyen is halljuk az Újszövetségben. Az Apostolok Cselekedeteiben az imént részletesebb beszámolót is olvastunk róla. Szent Márk evangéliumában pedig egy rövidebb, lényegre törőbb híradást találunk. A mondanivaló azonban itt is ugyanaz. Jézus eltávozik, de nem hagyja el teljesen a tanítványait, hanem küldetést ad nekik, és erőt is ad hozzá, hogy teljesíteni tudják.



Jézus távozása és velünk maradása már érzékelteti azt, hogy amikor az Isten, a tér és idő fölött álló Mindenható, az Örökkévaló, a kozmoszon túli, a világot teremtő és akaratával fenntartó, aki egyben mindenütt jelen van és mindent betölt, szóval ha a végtelen Isten kapcsolatba kerül a világgal, ha hozzánk szól, ha belép az időbe, akkor mindig paradoxonok, mindig az értelmünk számára nehezen felfogható titkok és ellentétek jelentkeznek. Jézus búcsúja is pontosan ilyen esemény.

3. Márk elbeszélésének központjában a hit gondolata áll. Jézus szemére veti a tanítványainak hitetlenségüket. Elmondja, hogy nem hittek Mária Magdolnának, aki az üres sír látványa után meghozta nekik az örömhírt. Nem hittek azoknak a tanítványoknak, akik útközben találkoztak vele a feltámadása után. Szemükre veti keményszívűségüket. És ezután megadja nekik a küldetést. Azt a küldetést, hogy ők viszont hirdessék az örömhírt, Jézus evangéliumát, vagyis tanítását, halálát és feltámadását. Ezt az örömhírt hirdessék minden embernek. De honnan kapnak erre erőt, és mi a jelentősége ennek az örömhírnek? Miért olyan fontos ez? Maga Jézus mondja nekik – a gondolat egyébként többször megjelenik az Újszövetségben –, hogy azért kell ezt hirdetni, mert aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül. Aki viszont nem hisz, az elkárhozik. Ilyen radikálisan beszél Jézus az evangéliumban. És ilyen radikális kell, hogy legyen a dolog, ha egyszer a tanítványok ezt érezték a legfőbb kötelességüknek. Ha egyszer a Szentlélek kiáradása után meg sem álltak a föld végső határáig.

4. Isten paradoxonja mutatkozik meg a mennybemenetel történetében. Hiszen azt olvastuk a mai evangéliumban, hogy felment a mennybe és Isten jobbján foglalt helyet az Atya teljes dicsőségében. És itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a föld felszíne fölött valahány kilométerrel helyezkedik el. De mit tud mondani a mi szegényes emberi nyelvünk egy olyan valóságról, ami túl van az anyagvilágon? Ami nem ennek a kozmosznak a törvényei szerint igazodik, de aminek a léte a mi világmindenségünknek is az alapja. Mert lehet, hogy egy pontból bomlott ki az, amit táguló világegyetemnek neveznek manapság, de mi volt azelőtt? Hová sűrűsödhet össze az anyag? Hol a határ anyag és energia között, vagy az anyagi lét fogalma, meg valami más között, amit közvetlenül nem is tapasztalunk?



Ha már az anyagvilág is ilyen bonyolult és ilyen titokzatos, mennyivel inkább a létnek az a magasabb szférája, amelyik túl van mindezen? Emberi szóval hogyan is mondhatnánk másként, mint hogy „fölment”. Felemelkedett egy magasabb létbe. De ha felment, akkor hazatért. Hiszen „kezdetben volt az Ige és az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige”. Az örök Istenségből lépett a megtestesüléskor a teremtett világba, oda tér vissza, de viszi már magával a mi emberi természetünket. A megdicsőült embert, aki maga is arra hívatott, hogy az örök boldogságban részesüljön.

5. Ezért Krisztus mennybemenetelének ünnepe a mi reménységünket is mutatja. A mi emberségünkről is többet árul el, mint amit magunk szoktunk gondolni saját magunkról. Becsüljük magunkat annyira, amennyire a teremtő Isten becsül minket! És akkor rájövünk, hogy nem ennek a földi életnek a keretei között mozog az a nagy projekt, amit Isten alakított ki rólunk. Akkor rájövünk, hogy ez a földi élet csak a létünk egy részét alkotja. Valóban igaz az, hogy most vagyunk útközben a cél felé, és nem mindegy, hogy ezen az úton hová gyűjtjük a kincseket.

Ezt értették meg nyolcvan évvel ezelőtt a dorogiak, amikor az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus tiszteletére a Jubileum téren szénoltárt emeltek. Dorog és a szén… Gyerekkorunkban az iskolában még meg kellett tanulni azt az éneket, hogy „Vonat, hajó, gép, a gyár, hogyha szén nincs, egy se jár”. Abban az időben a szén volt a gazdaság egyik fő motorja. A dorogi emberek számára pedig ez volt az élet. Ez adta a munkát, a megélhetést, ezért áldozták sokan az idejüket, az erejüket, az egészségüket, és nem kevesen – adassék tisztelet az emléküknek – az életüket is. Tanuljuk meg a régi dorogiaktól, hogy Istennek ajánljuk, ami az életünkben a legszebb és a legfontosabb. És akkor egyszerre értelem, rend és öröm költözik az életünkbe. Nem a hiábavaló örök keresés, nem az értelmetlen hétköznapok szürkesége, hanem a bennünk, családjainkban, közösségünkben, városunkban bontakozó és végül mindig győztes isteni terv járja át az életünket. Ennek a megújuló és az örök boldogságba tartó életnek a kegyelmét kérjük mindannyiunk számára. Ámen.



A záróáldást követően az elsőáldozó gyerek köszöntötték Erdő Péter bíborost és Szerencsés Zsolt plébánost. A főpásztor, a papság és asszisztencia ezután kivonult a templom előtt álló, a bányászok helytállását és a tárnák mélyén meghaltak emlékét őrző kereszthez, hogy a naplementében már látszó új díszkivilágítást felavassák.

A főpásztor megáldotta a templom előtt álló híveket, a templomot, mely mostantól az esti sötétségben is messziről jelzi a dorogiak hitét, az egykori bányászváros cselekvő áldozatvállalását, a múlt tiszteletét, mely a jövőnek is reményt nyújt.

Fotó: Merényi Zita

Bókay László/Magyar Kurír