„Éljetek…teljes alázatban, szelídségben, türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. … Bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.” Ef 4:2, 32

Azt hittem, túl vagyok azon a sérelmen. Biztos voltam benne, hogy továbbléptem. De ahogy a hüvelykujjamat végighúzva a ragasztáson, felnyitottam a borítékot, amiben tízéves érettségi találkozóra hívtak, rádöbbentem: nem bocsátottam meg. Az érettségi előtti utolsó félévben egyik osztálytársnőm kemény hangú, vádló dühe több volt, mint amit sebzett lelkem kezelni tudott, főleg hónapok óta tartó depressziós időszak közepén. Mélységes szomorúságot éreztem, önbizalomvesztést, aminek magyarázata sem volt, kimerült és kiüresedett volt a lelkem.

Számon kért valamit, amit tettem, és mély megvetést tanúsított felém. Nem volt elég erőm ahhoz, hogy feldolgozzam a támadását, hagytam, hogy beletaszítson ítélkezésének szakadékába.

Ha elmegyek a találkozóra, újra látni fogom, s vele együtt azokat is, akik az egésznek tanúi, és részben érintettjei voltak. Ez a lehetőség elindította az emlékek folyamát, feltörtek az akkori érzelmek, és rám tört ugyanaz az utálat, ami véget vetett barátságunknak. Az a nap tönkretette végzős évünk utolsó heteit.

Ahogy a borítékot a kezemben tartottam, a seb újra felszakadt. Ahelyett, hogy azon gondolkoztam volna, milyen szavakkal válaszolok a meghívóra, ott álltam megint a szakadék szélén, közel ahhoz, hogy újra belezuhanjak.

Hetekig foglalkoztatott a meghívó, míg végül eldöntöttem, elegem van a rabságból, a hajdani sérelmen való rágódásból. Fel akartam szabadulni alóla. Arra a szabadságra vágytam, amit az elmúlt tíz évben éltem. A megbocsátás szabadságára, amit Jézustól kaptam, aki meghalt a kereszten, hogy ezt a szabadságot nekem adhassa.

A következő hónapban minden nap órákat töltöttem bibliaolvasással és imádkozással. Dicsőítő énekeket hallgattam és a megbocsátásról szóló elmélkedéseket, tanításokat. Kértem Istent, tegye meg, hogy az Ő szemével lássam magamat s a világot, adjon támaszt, hogy Isten gyermekének szilárd biztonságával tudjak elmenni a találkozóra.

Mikor odaértem, lelkem telve volt Isten kegyelmével és ígéreteivel. Szó szerint akartam a találkozást azzal a lánnyal, hogy helyrehozzam vele a kapcsolatunkat. Meglepetésszerűen ért az az önbizalom és békesség, ami eluralkodott rajtam, mikor követtem Isten parancsát, és kerestem a megbocsátás és kiengesztelődés lehetőségét.

Nehéz megbocsátani azoknak, akik bántottak. Gyakran attól félünk, hogy ha megbocsátunk, újra sebezhetővé válunk. Máskor attól, hogy ha felhozzuk a régi sérelmeket, újra érezzük azt a fájdalmat, amit eltemettünk, így hát inkább nem háborgatjuk.

Pedig tudnunk kell, hogy ha élve temetünk el egy sérelmet, az újra meg újra elő tud jönni, hogy zaklasson minket.

Isten mai alapigénkkel akarta nekem megmutatni, miképpen adhatja vissza a megbocsátás a szabadságomat, hogyan szabadulhatok meg az élve eltemetett sérelemtől. „Éljetek…teljes alázatban, szelídségben, türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. … Bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.” Ef 4:2, 32

Követtem az igét, rájöttem, hogy nekem épp úgy szükségem van megbocsátásra, mint bárki másnak. Bár nem könnyű megbocsátani egy támadást, lehetséges mégis, ha követjük Isten útmutatását: ha alázatosak és szelídek vagyunk, ha türelemmel viseltetünk azok iránt, akik bántanak. Megéri így tenni azért a szabadságért, amit nyerünk általa.

A megbocsátás olyan ajándék, amit magunknak adunk, mikor másoknak nyújtjuk oda. Mikor ezt tesszük, nem azért bocsátunk meg, hogy elfelejthessük, ami történt. Azért bocsátunk meg, mert Isten nekünk is megbocsátott, kiszabadított múltunk fogságából, s élhetünk tovább, bizakodva nézve a jövőbe.

Uram, a segítségedre van szükségem. Segíts, hogy Veled dolgozzam fel a sérelmet, ami ért, segíts, hogy eleresszek minden keserűséget, ami fogva tart, ami elzárja előlem a szabadságot, a reményt. Adj erőt, hogy megbocsássak, ahogy Te is megbocsátasz nekem.  Ámen.