„Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremett…” 

(Efézus 2,10A)

Mindenáron tanító szerettem volna lenni, és minél hamarabb ott szerettem volna hagyni pénztári állásomat. Jól fizetető állás volt, mert futotta a számlákra és a férjem teológia mesterképzésére, és hálás is voltam a munkáért, de mégis jobban vonzott a pedagógus szakma. Hónapokig zaklattam a Fort Worth-i Független Iskolai Körzetet, míg végül adtak egy tanítói állásajánlatot. Amikor először mentem meglátogatni az új iskolámat, az igazgató felkísért egy lépcsősoron, rámutatott egy ajtóra, és ezt mondta: „Ez az első osztály a magáé. Sok sikert!” Rám mosolygott, majd gyorsan el is távozott.

Megdermedtem attól a döbbenetes látványtól, ami a teremben fogadott. Néhány gyermek az asztalon ugrált, mások alatta másztak, és torkuk szakadtából kiabáltak. A padlón meg papírcafat és ételmaradék, teljes káosz uralkodott az osztályteremben.

A sarokban egy láthatóan kiégett helyettesítő tanár ült, aki kétségbeesetten igyekezett átvenni az irányítást a diákjai felett… vagyis az én diákjaim felett.

Hamar megtudtam, hogy a túljelentkezés miatt minden tanárnak le kellett adnia osztályonként két-két tanulót, és így egy új osztály jött létre: az én osztályom. És természetesen minden tanár a legnehezebben kezelhető két diákját választotta.

Ahogy végiglapoztam a dossziéikat, felháborodva olvastam, milyen címkékkel bélyegezték meg előző tanáraik ezeket a gyermekeket. Hat éves korukban úgy jellemezték őket, hogy erkölcstelenek, rosszak, hibásak és lehetetlen fegyelmezni őket. Sőt egyikőjüket szó szerint hülyének titulálták. Iszonyat dühös voltam, és egyben eltökélt is, hogy megváltoztassam a róluk alkotott képet. Mindent megtettem, hogy megértessem velük, milyen különlegesek, és „A nap sztárja” volt a leghatásosabb mind közül.

Először is vettem egy sárga hungarocell darabot, amiből kivágtam egy nagy csillagot, megszórtam csillámmal, és öntapadós betűkkel ráragasztottam „A nap sztárja” feliratot, majd az egészet kifüggesztettem a terem ajtajára. Aztán az összes diákomról fényképet készítettem, és amikor kiválasztottam valakit „A nap sztárjának”, a képét a csillagra ragasztottam. Egy nagy „A nap sztárja” feliratú jelvényt is készítettem, amit egész nap viselhetett a kiválasztott. A férjem egy különleges íróasztalt barkácsolt, amit aranyszínre festett, bizsu ékszerekkel és szalagokkal díszített, és egy kis állványra helyezte. A nap sztárja egész nap kis trónján ülhetett.

Egyben ő lett a személyes kisegítőm is, aki kiosztotta a papírokat, megbízatásokkal, csillámlós tollakkal szaladgált, mindent megtett, amire szükségem volt. A többi gyerek a Sztárt figyelte egész nap, milyen jó dolgokat tesz. Egyszerű, de jó tettek voltak ezek: felvett egy leesett tollat, kinyitotta az ajtót, vagy egyszerűen kedves volt ahhoz, aki küzdött valami miatt.

A nap végére összehívtam az osztályt egy nagy körbe, közepén a nap sztárjával. Minden gyerek elmondott róla egy-egy jó dolgot, amit látott rajta aznap. Negatív megjegyzéseket nem lehetett tenni, és mindenkinek részt kellett vennie. Káprázatos volt látni, hogyan fejlődnek a gyermekek, miközben a jót keresik a másikban, és azt meg is osztják vele.

És nekünk is ezt kell tennünk a körülöttünk lévő emberekkel. A jót kell keresnünk a másikban, nem pedig a rosszat. Gyorsan fel kell hívnunk a másik ember figyelmét az érdemleges dolgokra, amiket észreveszünk benne, és megdicsérni azokat.

Szavainknak sugároznia kellene az elfogadást és helyeslést. Óvatosan kell bánnunk a kritikával és a nagyvonalú, álszent dicsérettel.

„Vigasztaljátok tehát egymást, és építse egyik a másikat, ahogyan teszitek is.” (1 Thesszalonika 5,11)

Az emberek olyanokká válnak, amilyenekké mi bátorítjuk őket. Meg kell, hogy eddzük szívünket és elménket, hogy túllépjünk a hibákon, amiket mások erős pontjai után kutatva veszünk észre, sőt inkább ezeket az erős tulajdonságokat kellene reflektorfénybe helyeznünk.

Valóban meg lehet tanulni, hogyan találjuk meg másokban azt, amiért dicsőíteni lehet Istent. Mindenkinek szüksége van vezérszurkolóra. Ha úgy döntünk, hogy a jót fogjuk keresni másokban, akkor káprázatos lesz az átalakulás. Megváltozik az emberekhez való hozzáállásunk, és ez nem minden: a körülöttünk lévő emberek másképp fogják látni önmagukat – úgy, ahogy Jézus látja őket, értékesnek és kiválasztottnak – mint a nap sztárja.

Uram, lenyűgöz az igazságod, hogy Te szeretsz engem, és kiválasztottál, hogy a Tiéd lehessek. Nem vagyok képes felfogni ezt a szeretetet, de megragadom, mint egy drága ajándékot, mert valóban az is. Segíts emlékeznem, hogy a Te szemedben eltervezett, kívánt, szeretett és kiválasztott vagyok.  ámen.