„Könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük.” Zsolt139,16b

Azt mondják, érzékeink közül a szaglás az, ami leginkább felidézi az emlékeket. Ezt megtapasztaltam. A muskátlik illata visszavarázsol egy nyugat-texasi kis tornácra, ahol az egész életében földet művelő nagymamám nevelgette virágait. Magam előtt látom a locsolócsővel a kezében, ahogy a ház előtt az udvart locsolja, hogy megszabadítsa az izzó nyári délután hőségétől és szálló porától.

Gyermekkori emlékeim egy asszonyhoz kapcsolódnak, akinek a neve, Ellen, világító fényt jelent. Az ő emlékezetéből már kiestek azok a régi képek. Elragadta őket egy betegség, amit valaha „öregkórnak” hívtak. Emlékszem, hogy nevetett ezen – én még csupa kar meg láb voltam -, mikor elmesélte, hogy édesapja Alzheimer kórban szenved, ami elrabolja az emlékezetet.

Tavaly ősz elején, mikor virágoskertje haldokolni kezdett, s a piros muskátliszirmok széle már megkérgesedett s lehullott, diagnosztizálták nála is a betegséget. Mély szomorúsággal látom, ahogy lassan belecsúszik az Alzheimer kór homályába, s valaha csillogó szemében az értelmet felváltja a zavarodottság. Nem tudom, hova tűnnek az emlékei.

Borsót fejt az unokákkal a verandán.

Reccsenve válik szét a görögdinnye a beleszúrt kés nyomán, majd megtanítja nagymamám, hogyan köpködhetem szét a magokat az udvaron.

Eltemeti második gyermekét, a kis Kathyt, aki három évesen ment el.

Ráncos ujjaival követi az ének szövegét, mialatt együtt énekelünk a templomban.

Esküvők, temetések, unokák születése.

Negyvenegynéhány éves férje, aki előtte ment el.

Értékes emlékképek, de elhagyják, mint levelek a fát az első fagyos reggelen. Isten vajon elkapja őket, ahogy kiszállnak a tudatából? Megtartja őket a tenyerén? Megőrzi őket gyöngéd ujjakkal elhelyezve minden egyes emléket az idő lapjai közé? Valamikor vissza fogja kapni őket? Az emlékeink csak a mieink, vagy Isten számára is különlegesek, és veszi a fáradságot, hogy megőrizze valamennyit?

A 139. zsoltárban azzal a meglepő igazsággal szembesülünk, hogy életünk minden percét nyilvántartja a mindent tudó Isten. „Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük.”

Isten már régen feljegyezte nagymamám életének minden momentumát a könyvébe. És ezt tette az enyémmel és a tieddel is. Perceink értékesek számára. Amikor térden állva könyörögtünk hozzá, vagy kitárt karral dicsőítettük. A könnyeink és a nevetéseink. Ünnepeink és szomorúságaink. Semmi sem veszett el. Mi is őrizzük őket, de Isten is, aki előre eltervezte minden pillanatunkat, mielőtt megszülettünk volna.

Tavasszal muskátlit ültetek a ház hátához, hogy beszippantsam nagymamám illatát. Helyette fogok emlékezni, amíg az Úr maga mellé nem ülteti, s ki nem nyitja előtte a könyvet, amiben elolvashatja Ellen történetét, akinek a fénye mindig ragyogni fog.

Köszönöm, Uram, hogy számontartod napjaimat. Annyira fontos mindegyik, hogy előre leírtad őket könyvedbe. A nevem ott van a könyvedben, Szereteted írja életem minden lapját. Hátralévő napjaimban szeretnék úgy kötődni Hozzád, ahogy Te kötődsz hozzám. Ámen.