„Teljék örömöd számnak szavaiban, s engedd, hogy szívem szándéka elérjen hozzád, Uram, menedékem, üdvözítőm!” Zsolt 19,14

Pár hete találkoztunk utoljára, alig vártam hát, hogy halljak barátnőm élete folyásáról. Megérkezvén az étterembe megöleltük egymást, elhelyezkedtünk az asztalnál, és rendeltünk valami finom teát. Beszélgetni kezdtünk, mi történt velünk az utóbbi időben, elsoroltuk az elmúlt hetek eseményeit. Alig telt el néhány perc, s felmerült egy név (valakié, aki nem igazán állt közel hozzám). Barátnőm elmondott róla egy történetet, amitől nem sikerült jobban megkedvelnem, sőt. Aztán én is elmondtam róla valamit, amitől a barátnőm sem kedvelte meg jobban, sőt.

És a társalgásunk folyt tovább…

Mikor kiléptem az étteremből nagyon rosszul éreztem magam. Gondolatban felidéztem a beszélgetésünket, s rájöttem, hogy nem volt több ostoba csevegésnél.

Az zavart legjobban, hogy menet közben semmit nem vettem észre. Abban éltem, hogy jót beszélgetek valakivel, akit rég nem láttam. Pedig valójában pletykáltunk.

De jó volna most azt mondani, hogy ez a felismerés mindent megváltoztatott, és soha többé nem mondtam rosszat senkiről. De hát én olyan ember vagyok, akinek folyamatosan szüksége van Isten kegyelmére, irgalmára, megbocsátására.

Mai alapigénk, a Zsolt 19,14, segített felismernem, mennyire szeretné Isten, hogy szívem és szavaim örömöt okozzanak Neki, az Ő dicsőségét szolgálják.

A Bibliában sok tanítást találunk a beszédünkkel kapcsolatban. Számadással tartozunk Istennek szavainkról (Mt. 12,36). Ha vigyázok arra, mit mondok, sok bajtól óvom meg magam (Péld 12,13). Meg kell értenem, hogy szavaim életet vagy halált hordhatnak magukban (Péld 18,21).

Ahogy átelmélkedem ezeket az igazságokat, s hagyom, hogy formáljanak, megértem, hogy félresiklásaim (vétkeim) eltávolítanak Istentől. A bűn egyik legnagyobb csapdája, hogy menet közben gyakran nem fogjuk fel, mit teszünk, mi történik, csak akkor, amikor már túl késő.

De hála Neki, Isten mindig kész a megbocsátásra, és segít, hogy erősebben megálljunk Benne.

Mit tehetünk tehát hasonló helyzetekben?

Legjobban úgy kerülhetjük el a pletykálást, ha megelőzzük. Van úgy, hogy azzal kell indítanom a napot, hogy kimondom: „Ma senkit nem akarok megbántani, gyalázni a szavaimmal.” Kérem Istent, hogy jelezze rögtön, ha valami olyasmit akarok mondani, ami méltatlan Hozzá és hozzám. „Az okos ember nem fitogtatja tudását, az esztelen pedig kérkedik bolondságával.” (Péld 12,23).

Egy másik módja a pletykálás elkerülésének, ha nem foglalkozunk vele. Attól még, hogy egy friss, zaftos történetet hallottam, nem muszáj továbbadnom. „A rágalmazó titkokat tár fel, de a hűséges lélek leplezi a dolgot.” (Péld 11,13).

Végül fontos megbeszélnem a dolgot azzal, akiről hallottam valamit. Ha hallunk valami rosszat valakiről, elsőként hozzá forduljunk tisztázásért. Persze, ehhez nagyobb bátorság kell, mint a legyintéshez vagy a háta mögötti kibeszéléshez. Ha zavar valami, azzal beszéljük meg, aki a zavart okozza. „Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát.” (Mt 18,15).

Mindezeken még dolgozom. Szörnyen éreztem magam az éttermi beszélgetésünk után. De igyekszem ezentúl megelőzni, figyelmen kívül hagyni a pletykát, illetve magával az illetővel megbeszélni azt, amit hallottam. Azt szeretném, ha Istennek öröme telne szavaimban és szívemben.

Uram, köszönöm kegyelmedet, irgalmadat és megbocsátásodat, amivel kíséred küzdelmeimet rossz szokásaim ellen. Segíts, kérlek, hogy a kapott igazságok beágyazódjanak a szívembe, és szavaimmal mindig méltó legyek Hozzád. Jézus nevében, Ámen.

(Nicki Koziarz: Gossip, Encouragement for today, www.proverbs31.org/devotions, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu