„De te, Uram, védőpajzsom vagy, te vagy dicsőségem, csüggedt fejem fölemeled.” 

Zsolt 3,4

Egy pár bakancs volt csak. Önmagukban a bakancsok jó dolgok. Hasznosak, erősek, szigetelnek. De azon a napon zavarba hoztak egy hetedikes kislányt, aki végső megoldásként fordult hozzájuk, miután saját csizmája átázott, és mezítláb nem mehetett a buszhoz térdig érő hóban.

Megpróbáltam 36-os lábamon tartani apám 42-es bakancsát, s még haladni is az úton. Csúszás-csúszás-elesés, csúszás-csúszás-elesés. Égő arccal másztam fel az iskolabuszra, s rettegve reménykedtem, hogy nem néznek a lábamra. Az épület előtt kiszálltam, s igyekeztem minél gyorsabban becsúszkálni az iskolába, ahol azonnal kihúztam a lábam a bakancsból. Zokniban tettem meg a hátralévő utat a latyakos folyosón a szekrényig, ahol végre elrejthettem szégyenem tárgyát.

Társaim s a tanárok egész nap kérdezgették, mitől vizes a zoknim, s miért járkálok csizma nélkül. „Átázott a cipőm”, válaszoltam, s ez igaz is volt. Azt persze nem közöltem, hogy az enyém otthon van, s az iskolában nem akartam magamon hagyni apám megalázóan hatalmas bakancsát.

12 éves szívem aznap szégyenbe burkolózott. És ez a szégyen csak mélyült idővel az éhen lefekvések, szüleim vad marakodása miatt, vagy mikor túl sokszor bízták rám négy kisebb testvéremet.

A szégyen fiatal felnőtt koromba is követett. Megpróbáltam félretolni különféle módszerekkel, fiúk, majd férfiak figyelmét és szerelmét hajszoltam, remélve, hogy az ő vonzalmuk pótolja hiányosnak érzett méltóságomat.

Tizenhét évesen önállóan eldöntöttem, hogy soha nem fogok kölcsönből élni, és mindig tele lesz a kamrám. Keményen dolgoztam, szép cipőket vettem, hogy bekeretezzem velük szobám padlóját s a lelkemet. Minden ételt megvettem, amit megkívántam, megtöltöttem a hűtőt mindennel, amit azelőtt nem ehettem.

Csinálhattam bármit, a szégyen velem maradt, s szemléletemet elhomályosította. Biztos voltam benne, hogy mások lenéznek, mert mélyen a lelkemben én is lenéztem magamat. Küzdöttem, hogy elfelejtsem gyermekkori szégyenérzetemet, de nem sikerült föléje kerekednem. Én már nem éltem szégyenteljes múltamban, de szégyenteljes múltam még bennem élt.

És akkor találkoztam Jézussal, aki gyöngéden működni kezdett a szívemben. Miközben magamban imádkoztam, ő lassan elkezdte átformáló munkáját bennem.

Nem volt könnyű, és nem ment egyik napról a másikra. Amikor nem mertem elhinni, hogy helyre tud hozni, azt mondta: „Senki nem vall szégyent, aki benne(m) hisz” (Róm 10,11). Ha lelkem ruhatárát foltosnak éreztem, és ez nagyon zavart, Ő így szólt: „Erő és méltóság árad róla(d)” (Péld 31,25). Mikor elítéltem magam régi bűnös döntéseimért, Ő biztatott: „Én nem ítéllek el. Menj, és többé ne vétkezzél” (Jn 8,11).

Ahogy Jézussal való kapcsolatom fejlődött, rájöttem, hogy Ő épp úgy bánik velem, tisztelettel és méltósággal, amire annyira vágytam. Mialatt folytattam a magányos imádkozást, az Ő különleges szeretete elkezdte befedni szégyenteljes múltamat, és kezdtem szépnek érezni magam. Elfogadottnak. Akinek nincs miért szégyenkeznie. Szabad.

Az apja bakancsában halálra rémült kislány most felemelt fejjel, szabadon járkál Azzal, Akit szeret. Míg kitartok magányos imáimban, Ő folytatja lelkem átalakítását. Ma már, nem a szégyen, a zavar, a pironkodás határoz meg, hanem Jézus igazsága, aki értékesnek tart, tisztel, és szépségbe öltöztet engem.

Uram, Te ismered múltbeli szégyenkezésemet, kisebbrendűségi érzésemet, amit a velem történt dolgok okoztak, vagy saját hibás döntéseim. Gyógyíts és újíts meg, alakíts át úgy, ahogy csak Te tudsz! Köszönöm, hogy Krisztusban szeretve érzem magam, nem szégyenkezem, szabad lehetek. Ámen.