"Ó, mennyire szeretett volna velük beszélni, figyelmeztetni őket a rájuk leselkedő sok-sok veszélyre, és meggyőzni őket, hogy otthon mindent meglelhetnek, amit máshol keresnek! Mennyire szerette volna atyai tekintélyével visszatartani és szorosan átölelni őket, hogy ne essen bajuk!

Ám szeretete túl nagy ahhoz, hogy mindezt meg is tegye. Nem erőltethet, nem korlátozhat, nem sürgethet, nem tarthat vissza. Felkínálja a szabadságot: elutasíthatjuk ezt a szeretetet vagy viszonozhatjuk. Az isteni szeretetnek pontosan ez a végtelensége az, ami az isteni szenvedés forrása. Isten, a föld és a menny teremtője, azt választotta, hogy Atya legyen - mindenekelőtt.

Atyaként azt akarja, hogy gyermekei szabadok legyenek, szabadon szerethessenek. Ez a szabadság magában foglalja annak a lehetőségét is, hogy elhagyják otthonukat, egy "idegen országba" távozzanak, és mindent elveszítsenek. Az Atya szíve ismeri mindazt a fájdalmat, mely egy ilyen választásból következik, de szeretete lehetetlenné teszi, hogy ezt megakadályozza....

Atyaként az egyetlen tekintély, melyre igényt tart, az együttérzés adta tekintély. Ez a tekintély abból származik, hogy hagyja, hogy gyermekeinek bűnei átdöfjék a szívét. Elveszett gyermekeinek nincs olyan szenvedélye, mohósága, dühe, haragja, féltékenysége vagy bosszúvágya, mely ne okozna hatalmas fájdalmat szívének. A fájdalom azért ilyen mély, mert a szíve ilyen tiszta. Arról a mély, belső helyről, ahol a szeretet minden emberi fájdalmat átölel, az Atya kinyújtja kezét gyermekei felé. Kezének érintése, belső fényt sugározva, csak gyógyítani vágyik.

Ilyen az Isten, akiben hinni szeretnék: Atya, aki a teremtés kezdete óta kegyelemmel teli áldással nyújtja ki kezét. Sohasem erőlteti rá magát senkire, de mindig várakozik. Sohasem hagyja, hogy kezei kétségbeesésében  lehulljanak, hanem mindig reménykedik gyermekei visszatérésében, hogy szerető szavakat szólhasson hozzájuk, és fáradt kezeit megpihentethesse vállukon. Egyetlen vágya, hogy megáldjon...."

(Henri J.M.Nouwen: A tékozló fiú hazatérése)