„Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég.” 

Jel 22,13

Mindenekelőtt, mint mesélőre gondolok Rá, az én Jézusomra. Talán ez furcsán hangzik. Hiszen ő a Megváltó, az Üdvözítő. Az Oroszlán és a Bárány. De nem ismerném Őt ezeknek, ha nem szólított volna meg mindenekelőtt a csendesen elmondott történetekkel.

Ha lehetőségem lenne, most is ott ülnék a lábainál, és hallgatnám. Követném a poros utcákon át. Mellette állnék, és figyelnék Rá a zsúfolt vásárokban. Vagy ott hevernék a közelében a zöldellő domboldalakon. Tékozló fiúk és elvesztett drachmák, bolond gazdagok és fügefák, tálentumok és elásott kincsek – letelepednék törökülésben, az államat a tenyeremre támasztanám, és hallgatnám a történeteit.

Olyan jó, hogy leíratta, és így bármikor olvashatom őket.

Íróként is izgalmasnak találom Jézus példabeszédeit. A négy evangéliumban szanaszét található harminc kis történet megszámlálhatatlan prédikáció alapanyaga volt az idők során. És mégis mindnyájan személyesnek érezzük őket. Sok szempontból a mi történeteink. A gazdag ifjú, aki szomorúan távozott Jézustól. Velünk is előfordult már, hogy hátat fordítottunk Neki. Az idősebb testvér, aki nem hajlandó részt venni az öccse tiszteletére rendezett ünnepségen. A mi álszentségünk szimbóluma.

Egy történet ereje ebből adódik. Hogy belelátjuk magunkat. Hogy fészkelődünk miatta, és megküzdünk vele. Hogy tapsolunk neki és ünnepeljük. Jézus sehol sem mondja: „Ami azt illeti, a tékozló fiú története rólad és Istenről szól. Remélem, rájöttél.” Ehelyett hagyja, hogy felfedezzük tükörképeinket. Ránk bízza, hogy felismerjük magunkat valamelyik szereplőben.

A Bibliai képek lexikona így magyarázza, miért olyan személyesek és mélyek Jézus történetei:

„Egyetlen egy szereplő nevét ismerjük a történetekből (a szegény Lázár), mégis úgy érezzük, hogy régóta ismerjük valamennyit. Egyetemes típusok ők, olyan vonásokkal, amelyeket magunkban és ismerőseinkben felfedezhetünk. Sohasem váltak névtelenek ennyire halhatatlanokká. Nincs szükség rá, hogy tudjuk az asszony nevét, aki elvesztette, majd megtalálta drachmáját, mindenki ilyen. Azokat a családon belüli feszültségeket pedig, amiket a tékozló fiú történetében találunk, vagy abban, amikor az apa dolgozni küldi a két fiát, bármelyik család asztalánál el tudjuk képzelni reggelizés közben. Rájövünk, hogy vetés és étkezés alatt, a családtagokkal való kapcsolattartásban történnek a nagy döntések, ezekben működik az isteni kegyelem.”

Isten kegyelme működik. Ezt sugallja a történetek ereje, és Ő ezért mondta el őket. Egyszerű történetei méltósággal és szentséggel ruházzák fel az élet mindennapi feladatait: a vetést és a betakarítást, a lakodalmi meghívást, a kenyérsütést, a lámpagyújtást, az utazást. Megtanítják a példabeszédek, hogy mindazok, akiket Isten saját képmására teremtett, értik a történetek szavakon túli nyelvét. Ő az Alfa és az Ómega, a Kezdet és a Vég, ám valahányszor kinyitjuk a Könyvét, megszólít: „Gyere, hadd mondjak el neked egy történetet.”

Uram, Te vagy az eleje és a befejezése ennek a nagyszerű elbeszélésnek, amit történelemnek nevezünk. Köszönöm, hogy engem is beleírtál a történetbe. Bár csak egy apró szerepet játszom benne, segíts, hogy jól játsszam azt. Napjaim és döntéseim váljanak dicsőségedre, és segíts meglátnom mindig, hogy kegyelmed működik a történet szövésében. Ámen.