Lélekhordozók
Márk evangéliumának kezdete egyszerű, mégis mély értelmű: „Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete”. A perikópa az ószövetségi próféciákkal vezeti tovább a gondolatot: az Izajásnak tulajdonított, ám valójában malakiási jóslattal az utat előkészítő küldöttről (Mal 3,1), akinek előképe ott él az Egyiptomból való kivonulás tapasztalatában (Kiv 23,20). Ezekhez kapcsolódik a valóban izajási szó az utak kiegyenesítéséről, hogy így a nép biztonságban térhessen vissza Babilonból Jeruzsálembe, a veszedelmes pusztán át (Iz 40,3). Ezekből a hivatkozásokból világossá válik, hogy az Érkező megszabadítani jön, hogy bevezessen az Isten földjére, országába. Így leszünk rabból szabaddá, nem népből néppé.
Márknál azonban már ebben a legelső mondatban feltárul még egy fontos sajátosság. A keresztre feszítéskor, a Megváltó halálakor a római százados megerősíti: „Ez az ember valóban Isten Fia volt” (Mk 15,39). Vagyis az elejétől kezdve világos: a szabadulás örömhíre egyetemes emberi távlattal bír. A próféciák beteljesedése túlhaladja a választott nép látható határait, s kiárad az egész emberiségre. Nem egyszerűen egy szűk csoport nyeri el a régtől őrzött ígéretek beteljesülését, de Ábrahámban, az ő leszármazottjaként születő megtestesült Isten Fiában „áldást nyer a föld minden népe” (Ter 28,14).
Egy egyszerű mondatban tehát ott rejlik magszerűen, rejtett nyilvánvalóságban a teljes üdvrend örömhíre, amelyet Keresztelő János, a próféták legnagyobbika, megerősít. A Szentlélek keresztsége lesz ennek a beteljesülésnek a kulcsa. Ez korábban még csak megfoghatatlan vágyként, szinte felérhetetlen reménységként jelent meg Mózesnél: „Bárcsak az egész nép prófétálna, s az Úr nekik adná Lelkét!” (Szám 11,29).
Keresztény adventünk ily módon átfogó, csodálatos értelmet nyer: az Úr első eljövetele minden mértéket és korlátot meghaladóan beteljesített minden várakozást; második eljövetelének várása pedig elképesztő, megrendítő szépségű titkot, hivatást és küldetést ruház ránk. Hisz az adventus Domini, az úrjövet várása nem passzív emberi időkitöltés, amíg végre meg nem történik az isteni beavatkozás, hanem aktív, cselekvő várakozás, melyben a Lélektől áthatott hívő minden szavával, tettével részesévé válik a történésnek, amely végezetül mindent magába von. Nekünk lélekhordozó prófétaként kell megélnünk a már betelt próféciák Krisztusának hitét, teljes létezésünkkel a még el nem jött beteljesülést szolgálva. Kaphatunk ennél nagyobb bizalmat és megbízást az Úrtól? Csönd, hallgatás, cselekvő várás – ez az adventi missziónk.
Török Csaba
Kommentáld!