Miért nem mondta meg Keresztelő János?

A folyó partján szakmai közönség, papok és leviták érdeklődnek: Messiás vagy? Illés vagy? Próféta vagy? János, az alámerítős pedig „megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta: Nem vagyok” – olvassuk az evangéliumban (Jn 1,6–8; 1,19–28). Amikor azonban azt kérdezik tőle, hogy kicsoda ő, mit mond magáról, nem fogalmaz világosan. A pusztában kiáltó szó: „egyengessétek az Úr útját”, akinek ő a saruszíját sem méltó megoldani.

Istentől sokszor megkérdezzük, hogy mit tegyünk. Mondja meg most, nekünk, külön, félreérthetetlenül, világosan. És akkor mi történik? Évától Jónáson át az apostolokig már a Szentírásban számos embert találunk, akiknek megmondja Isten, mit kell tenniük, de ők nem teszik meg azt. Az ember együttműködése nem csupán láb és kar kérdése. Az értelmünk közreműködésére is szükség van ahhoz, hogy Isten útmutatásával és akaratával kapcsolatba kerülhessünk. Ezért beszél János, az előfutár olyan képekben, amelyeket hallgatói mind pontosan érthettek, de ehhez az értelmükre is szükség volt. A szentleckében pedig Pál apostol az, aki felszólít bennünket: „Vizsgáljatok meg mindent, és a jót tartsátok meg!” (1Tesz 5,16–24)

Adventünk felén túl vagyunk, az utolsó nyolc napba is beléptünk, ami különösen is ráirányítja tekintetünket az Úr karácsonyi érkezésére. Vizsgáljuk meg Isten jeleit a napi szentírási szakaszainkban, emberi találkozásainkban. A saját életünkben is ott vannak a jelek, amelyekből érthetünk. Amilyen fáradt vagyok: összeomlás lesz a karácsony? Amilyen szétszórt vagyok: üres tekintetű, ideges lesz a karácsony? Amilyen türelmetlen és nyűgös vagyok: veszekedős lesz a karácsony? Amennyire nincs időm imára, szentírásolvasásra, elcsendesedésre: Istentől távoli lesz a karácsony?

„Vizsgáljatok meg mindent” – figyelmeztet Szent Pál apostol. Ma még van esélyünk és lehetőségünk arra, hogy megvizsgáljuk, azon az úton akarunk-e továbbhaladni, amelyen eddig jártunk advent napjaiban, vagy pedig igazítunk, javítunk rajta, hogy a karácsonyi ünnepekben felismerhessük majd a közénk érkező Istent, akinek ugyan a saruszíját sem vagyunk méltók megoldani, mégis szerető, nevető gyermekszemmel néz ránk.

Füzes Ádám