A szentírás szerint, Isten a nyugalomban lévő emberhez közeledik. Ádám alszik, nyugalomban van, s megszületik Éva. Lehetne sorolni az Ószövetség nagyjait, mindannyian valahogy nyugalmi állapotban találkoznak Istenükkel. Ábrahám a sátrában pihen mikor meglátogatja őt az Úr, Mózes a fáraó udvarából elsodródva, a pusztában mindentől elszakadva találkozik az égő csipkebokornál Teremtőjével! Érdekes a kármelhegyi remete, Illés próféta története, annál is inkább, mert maga Nagy Szent Teréz a karmelita nővér!

 

A kármeliták lelkiségüket Illés prófétára vezetik vissza! A keresztesekkel együtt menekültek a szentföldről a kármelhegyi remeték, és így általuk vert gyökeret Illés próféta lelkisége Európában! Illés egy gazdaságilag, kulturálisan, politikailag, sőt egyházi szempontból is megosztott, krízisben lévő világ nagy reformere! Keményen fellép, bezárja az eget Isten nevében, szárazságot hoz a földre, legyőzi majd megöleti a bálványimádó papokat, de Isten az ő lánglelkű szolgája előtt nem fedi fel az arcát sem a tűzbe , sem a jégesőben, hanem csak a csendes, enyhe szellőben! Illés Istent nagyon keményen szolgálja, és közben mind ember keresi Teremtőjét, végül barlangja magányában, mindentől s mindenkitől távol, a csendben, a nyugalmi imában megpillantja, megtalálja azt kit lelke keresett, aki aztán tüzes szekerén magával ragadja! 

 

Az Újszövetség nagyjai számára is fontos a csend, az a mennyei nyugalom, melyet Isten az ő gyermekére áraszt szent jelenlétével: Mária, munkáját bevégezve megpihent, az Úr angyala megkeresi és felkéri, hogy a kis Jézus édesanyja legyen, hogy részt vállaljon a világ megváltásában. Jegyese, József is álmában kapja az életre szóló feladatot. A szentek munkálkodását is mindig megelőzi egy elcsendesedés, befelé fordulás, egy pusztába vonulási időszak! Szent Benedek Európa védőszentje remete volt, akárcsak Szent Ferenc vagy Loyolai Szent Ignác, és sorolhatnánk, mert az elcsendesedés szent ajtaján keresztül lép a lelkünkbe az Isten! Vagy talán az ajtón belépő Isten hozza magával az áldott nyugalmat s a békét? A lelki életben ahogy előre haladunk, Nagy Szent Teréz szerint Isten kegyelméből megtapasztalhatjuk, hogy  "a lélekbe nyugalom vonul be, illetve jobban mondva az Úr nyugtatja meg azt"!  Ez a végtelen béke, ez a természetfölötti nyugalom, Isten jelenlétének az előszele!

 

Csodálatos sorokat ír Teréz ennek az ajándékba kapott imamódnak az áldásairól, mert tudnunk kell, hogy Isten bőkezű nagy Úr és szent Fölsége soha nem jön üres kézzel! Az ő drága jelenléte erőt, lendületet, bátorságot ad: "Ebből a pihenésből ugyanis - mondja Teréz  a lélekről - kettőzött erővel kel fel". Jézus Krisztus olyan szépen mondja: Atyám mindmáig munkálkodik, azért én is munkálkodom!" Jn 5, 17 És ez a munkálkodó Isten mindig munkát, feladatot is ad az ő kiválasztott gyermekeinek. Ezért is érdemes leülni, megpihenni! Mert nem csak világosabban fogjuk látni a feladatainkat, és nemcsak bátrabbak, erősebbek leszünk, hanem tisztábbak is, mert "ha az Úr egyszer bevonul a lélekbe, minden egyebet kiszorít onnét." Igazából az az igazi lelki tisztulás, mikor Isten, mind a lángoló tűz kiperzseli jelenlétével a bűnt, s minden egyéb hitvány vágyat, indulatot a lelkünkből, kiszorítja szent jelenlétével a gonoszt, s annak minden aljas kísértését!

 

Nagyon fontos ez a végtelenül békés, csendes, áldott isteni jelenlét, mely minden mást a lelkünkből kiszorít, mert bármennyire is törekszünk arra, hogy tiszták, fedhetetlenek legyünk, ha világnézeti semlegesség útján járunk, ha az arc nélküli humanizmust szolgáljuk, ha üres, lakatlan lélekkel élünk, akkor nagy bajban vagyunk! Krisztus maga mondja: Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, sivár helyeken bolyong s nyugalmat keres. Ha nem talál, azt mondja: Visszatérek elhagyott házamba. – Amikor megérkezik, kisöpörve, feldíszítve találja. Tüstént elsiet és hív még hét más, nálánál gonoszabb lelket. Behatolnak, és ott élnek. Ennek az embernek az állapota rosszabb lesz, mint előbb volt.” Luk 11, 24

 

Ezért is biztatlak ne álljunk meg félúton, szánjunk időt, energiát az imára, ennél fontosabb, szentebb feladatunk ezen a földön úgy sincs! Isten áldott jelenléte mindenre megtanít, mindent eszünkbe juttat, vezet, formál lépésről lépésre, ezért bízzunk benne, ne engedjük el a kezét! Az ki életét adta érettünk a kereszten, az egészen biztos, hogy ha megnyitjuk előtte szívünk ajtaját, nem fog megtorpanni, vagy szónélkül elmenni a nyitott ajtónk előtt, hanem szelíden átölel és elvezet a nyugalmi imán keresztül szeretetének lelki nászáig!

 

Szeretettel,

 

Csaba t.

 

XXXI. fejezet:   Nyugalmi ima

 

Folytatólag beszél ugyanarról a tárgyról. Megmagyarázza, miben áll a nyugalmi ima és néhány tanácsot ad azoknak, akiknek az Úr megadta ezen ima kegyelmét. Sok megszívlelésre méltó dolog van e fejezetben.

 

Nos hát mégis meg akarom nektek magyarázni, leányaim -- már amennyire én beszélni hallottam róla,1 illetve talán az Úr maga értette meg velem azért, hogy elmondhassam nektek -- hogy mi is az a nyugalmi ima, amelynek révén -- nézetem szerint -- az Úr elkezdi megértetni velünk, hogy hallotta kérésünket és már itt a földön kezdi megadni nekünk az Ô országát, hogy amúgy igazában tudjuk Ôt dicsôíteni, nevét megszentelni s igyekezzünk erre másokat is rábírni.

 

Ez már természetfölötti dolog,2 s akármennyire törjük is magunkat utána, magunktól nem tudjuk elérni. A lényege az, hogy a lélekbe nyugalom vonul be, illetve jobban mondva az Úr nyugtatja meg azt jelenlétével, amint az agg Simeonnal tette. Az összes lelki tehetségek elcsendesülnek s a lélek megérti -- de egészen másképpen, mint amikor a külsô érzékekkel dolgozik -- hogy ott van az ô Istenének közelében. Érzi azt is, mily kevés kell már ahhoz, hogy az egyesülés révén összeforrjon Ôvele. Ez pedig nem azért van így, mintha akár testi, akár lelki szemeivel látná Ôt. Hiszen az agg Simeon szeme nem látott mást, mint azt a dicsô, szegény kis Gyermeket. Ha a pólyáját szemlélte, vagy azt a néhány személyt, aki kíséretében volt, inkább valamely szegény ember gyermekének tarthatta volna, mint a mennyei Atya Fiának. Azonban a Gyermek maga értette meg vele, hogy kicsoda. Hasonlóképen érti ezt meg a lélek is, csakhogy nem ilyen világosan, mert hiszen azt sem érti, hogy miképpen érti meg. Csak azt érzi, hogy bent van abban az országban, vagy legalább is ott van azon Király oldala mellett, aki azt osztályrészül fogja neki adni s a lélek annyira el van fogulva, hogy még kérni sem mer semmit.

 

Az emberen úgy külsôleg, mint bensôleg valami mély kábultság vesz erôt. A külsô ember, vagy mondjuk inkább -- hogy jobban megértsétek -- a test moccanni sem mer, hanem mint aki elért útja végére, megpihen, hogy azután annál jobban tudjon újra elôre haladni. Ebbôl a pihenésbôl ugyanis kettôzött erôvel kel fel. Az ember testét nagyon kellemes érzés fogja el, a lelke pedig teljesen ki van elégítve. Úgy örül annak, hogy ott van a forrás mellett; hogy még mielôtt innék belôle, a szomja lecsillapodik s úgy érzi, nincs többé kívánnivalója. A lelki tehetségek pihennek s szeretnének állandóan ilyen nyugalomban maradni, mert minden mozdulatuk zavarólag hat a lélek lobogó szerelmi lángjára.

 

Mindazonáltal nincsenek megbénulva, mert hiszen képesek arra gondolni, hogy kinek a közelében vannak. Kettô közülük szabad,3 s csak az akarat van ebben az állapotban bilincsekbe verve; de ha egyáltalában képes arra, hogy ilyenkor fájdalmat érezzen, akkor csakis az fájhat neki, hogy újra vissza fogja nyerni szabadságát. Az értelem nem akar egyebet érteni, mint ezt az egyet (amit most ért), s az emlékezet azt szeretné, ha sohasem kellene mással foglalkoznia. Ebben az állapotban ugyanis belátják, hogy egyedül ez az egy szükséges, s hogy a többi mind csak zavarólag hat. Az ember azt kívánja, hogy a teste maradjon mozdulatlan, mert attól fél, hogy különben elveszti azt a békességet s így nem is mer moccanni. Szólni csak nagy nehezen tud; a Miatyánk egyszeri elmondására rámegy egy egész óra. Amilyen közel érzi magát Istenhez, jelekkel is meg tudja magát Ôvele értetni. Bent van a palotában Királya mellett s érzi, hogy már itt kezd részesülni az Ô országában. Olykor könnyek fakadnak a szemébôl, minden bú nélkül, sôt nagy édességgel. Úgy érzi, hogy nincs többé e világon s nem is kívánja többé sem látni, sem hallani: neki elég az ô Istene. Semmi sem fáj neki s úgy érzi, hogy ezentúl nem is fog neki többé semmi sem fájdalmat okozni. Egy szóval, amíg ez az állapot tart, annyira el van telve és annyira bele van merülve annak boldogságába és élvezetébe, hogy eszébe sem jut más valamit kívánni. Legszívesebben azt mondaná Szent Péterrel: ,,Uram, csináljunk itt három hajlékot''.4

 

Megesik olykor, hogy e nyugalmi imában az Úr a léleknek még egy másik kegyelmet is juttat, amelyet nagyon nehéz megérteni, ha az ember nem ismeri tapasztalatból. Ellenben, aki közületek tapasztalta már, az rögtön meg fog engem érteni s bizonyára örülni fog, ha megtudja, hogy mi is az. Nézetem szerint Isten ezt a kegyelmet leggyakrabban az elôbbivel kapcsolatban adja meg. Mikor ugyanis ez a nyugalom és béke igen nagy és már hosszú ideig tartott, úgy szerintem ez annak a jele, hogy az akarat hozzá van tapadva valamihez. Máskülönben ez az állapot nem maradhatna ilyen tartós. Olykor ugyanis az is megtörténik, hogy egy-két napig is megmarad bennünk ez a boldogító érzés, s azt se tudjuk, mire véljük a dolgot; akarom mondani, nem tudják azok, akiknek ebben részük van.5 S csakugyan, az ilyenek, ha dolgoznak, azt tapasztalják, hogy nincsenek egészen ott a munkájuknál, amennyiben a legjobb részük, az akarat, másutt van. Ez utóbbi, nézetem szerint, egyesülve van Istennel,6 a többi tehetséget azonban szabadjára hagyja, hogy végezzék, ami Isten szolgálatára szükséges. S ezeket a dolgokat ilyenkor sokkal ügyesebben is végzik, mint máskülönben, ellenben a világi ügyek elintézésére ilyenkor nincs bennük semmi tehetség s olykor szinte együgyûeknek látszanak. Nagy dolog, ha az Úr megadja valakinek ezt a kegyelmet, amennyiben egyesíti benne ilymódon a munkás- és a szemlélôdô életet. Ilyenkor minden az Urat szolgálja bennünk. Az  karat ugyanis végzi a maga dolgát, tudniillik a szemlélôdést, anélkül, hogy tudomása volna mûködésérôl; a két másik tehetség ellenben Márta munkáját vállalja magára, úgy, hogy ilyen esetben Márta és Mária szövetségre lépnek a lélekben.

 

Én ismerek valakit,7 akit az Úr sokszor helyezett ebbe az állapotba, s aki nem tudta ilyenkor, hogy mi van vele. Megbeszélte a dolgot egy nagy szemlélôdô emberrel (Ferenc atyával, aki annak elôtte Gandia hercege, akkoriban pedig a Jézus-társaságnak tagja volt és sok tapasztalattal bírt ezen a téren8) s ez azt mondta neki, hogy ez nagyon is lehetséges, s hogy ôvele is gyakran megesik. Mivel tehát a lélek annyira jól érzi magát ebben a nyugalmi imában, én azt hiszem, hogy az akarat legtöbbször egyesülve van benne azzal, aki egyedül képes ôt kielégíteni.

 

Mivel tudom, nôvéreim, hogy vannak közöttetek néhányan,9 akiket az Úr az Ô végtelen jóságában idáig juttatott, azt hiszem, nem lesz fölösleges, ha néhány tanáccsal szolgálok nekik.

 

Elôször egy oktalanságra akarom ôket figyelmeztetni. Mikor abban a boldogságban vannak elmerülve s nem tudják, hogy miképpen jutottak hozzá, ellenben azzal tisztában vannak, hogy a maguk erejével nem képesek azt elérni: az a kísértésük támad, hogy igyekezzenek azt lehetôleg megôrizni, s azért még csak lélegzeni sem mernek. Ez oktalanság: akár csak abban akarnánk parancsolni, hogy a nap keljen föl, vagy hogy ne menjen le. Ez a dolog nem függ mitôlünk, hanem egészen természetfölötti s messze meghaladja mindazt, amit saját erônkkel elérni képesek vagyunk. Ennek a kegyelemnek megôrzésére csak egy mód van s ez az, hogy értsük meg világosan, mennyire nem függ tôlünk annak megszüntetése vagy megszerzése s méltatlanságunk tudatában fogadjuk hálás szívvel. Hálánkat azonban ne fejezzük ki szószaporítással, hanem azzal, hogy -- mint amaz evangéliumi vámos -- csak a szemünket emeljük fel hozzá.

 

Jó, ha az ember ilyenkor keresi a magányt, hogy szabad kezet engedjen az Úrnak, s Ô Szent Felsége úgy mûködhessék benne, mint sajátjában. Olykor-olykor megengedhetô egy-egy szelíd szó, hogy úgy tegyünk, mint az, aki kissé ráfúj a kialvófélben levô fáklyára s ezzel újra lángra lobbantja; holott, ha a fáklya égne, ezzel a fúvással csak eloltaná. Nézetem szerint ennek a fúvásnak nagyon gyöngédnek kell lennie, mert ha az értelem sok szót eszelne ki, azzal lekötné az akaratot.10

 

Jól jegyezzétek meg azt a tanácsot, barátaim, amit most akarok nektek mondani. Sokszor lesztek abban a helyzetben, hogy nem tudtok mit csinálni azzal a két másik lelki tehetséggel,11 amennyiben olykor éppen akkor, amidôn a lélek a legnagyobb nyugalomban van, az értelem annyira nyughatatlan, mintha nem is az ô házában történnék az, ami történik. Úgy érzi magát, mintha idegen házban volna, mint vendég, s mivel az nem elégíti ki, s mivel egyáltalában nem erôs oldala az egyhelyben maradás, más lakást keres mindenfelé. Különben az sincs kizárva, hogy csak az enyém ilyen, s másoknak nincs vele bajuk. Ha így volna a dolog, akkor ez a tanács csak nekem szól. Én ugyanis néha szeretnék meghalni, annyira tehetetlen vagyok az eszemnek eme csapongásával szemben. Máskor viszont szépen megvan a maga házában, és odasimul az akarathoz, ami azután, fôleg ha mind a három tehetség összhangban van, igazán mennyei dolog. Úgy vannak ilyenkor, mint egy szeretô házaspár, akik közül mindegyik azt akarja, amit a másik.

Ellenben ha szerencsétlenül házasodtak, akkor a szegény feleségnek ugyancsak van mit szenvednie.

 

Ha tehát az akarat egyszer benn van ebben a nyugalomban, akkor ne törôdjék az értelemmel, (vagy az ésszel, vagy a képzelettel: mert én bizony nem tudom minek nevezzem12). hanem tekintse egyszerûen bolondnak. Mert ha azon erôlködnék, hogy magával vonszolja, szükségképpen elfoglalná magát vele, és zavarná a saját nyugalmát. Így azután az effajta imában az egész csupa kínlódássá fajulna, s a lélek nemcsak hogy nem nyerne semmit, hanem még azt is elvesztené, amit az Úr ád neki, anélkül, hogy neki magának amiatt fáradoznia kellene.

 

Jegyezzétek meg továbbá ezt a hasonlatot, amelyet az Úr sugallt nekem, mialatt ebbe az imába voltam merülve. Nagyon találónak tartom, s azt hiszem megérteti a dolgot. A lélek olyan, mint egy csecsemô, akit az anyja szoptat, s akinek kedveskedésbôl a szájába csurgatja a tejét, úgy hogy szopnia sem kell. Így van a dolog itt is, amennyiben az akarat szeret, anélkül, hogy az értelemnek fáradnia kellene. Az Úr ugyanis azt akarja, hogy minden gondolkodást beszüntessen, s mindamellett értse meg, hogy Ôvele van. Ô csurgatja szájába a tejet: neki csak le kell nyelnie, s így fáradság nélkül élvezi annak édességét. Annyit megért, hogy az Úrtól kapja ezt a kegyelmet, s nagy örömmel élvezi, azt azonban ne kutassa, hogyan élvezi és mit élvez. Ne törôdjék ilyenkor önmagával, mert hiszen Annak, aki vele van, majd lesz gondja minden szükségletére. Mert ha küzdelembe bocsátkozik az értelemmel, s kényszeríteni akarja, hogy vegye ki részét ebbôl a boldogságból, egyrészt hiába küszködik vele, másrészt pedig a tej kifolyik a szájából, s így elveszti ezt az isteni táplálékot.

 

Ebben a pontban különbözik ez az ima attól a másiktól, amelyben az egész lélek van egyesülve Istennel.13 Ez utóbbiban ugyanis még csak ezt a lenyelést sem kell neki végeznie, hanem az egészet készen helyezi beléje az Úr, anélkül, hogy a lélek tudná, miként történik a dolog. Itt úgy látszik az Úr azt akarja, hogy valami keveset mégis csak fáradjon a lélek is, bár ezt annyira minden erôltetés nélkül teszi, hogy alig veszi észre. Csupán csak az értelem, illetve a képzelôtehetség kínozza, ami természetesen nem történik meg, amikor mind a három tehetség egyesülésben van, mert akkor a Teremtôjük felfüggeszti mûködésüket. Az az élvezet tudniillik, amelyet nekik ád, teljesen leköti ôket, anélkül hogy képesek volnának megérteni, miképpen történik a dolog.

 

Így tehát, mint mondom, mikor a lélek bele van merülve ebbe a nyugalmi imába, vagyis élvezi az akaratnak ezt a nyugodt és mélységes békéjét, nem tudná világosan megmondani, hogy miben áll ez a boldogság. Csak az az egy világos elôtte, hogy lényegesen különbözik az összes földi élvezetektôl, s hogyha az ember ura volna az egész világnak és egyszerre bírná annak minden boldogságát, a lelke nem élvezne akkora megnyugvást. Ez a boldogság ugyanis az akaratnak bensejében székel, míg az, amit az élet örömei adnak, nézetem szerint, csakis az akarat külsô részében, hogy úgy mondjam a kérgében foglal helyet.

 

Midôn tehát az ember ebben a magas fokú imában van elmerülve, -- mert mint mondom, ez már nagyon is határozottan természetfölötti ima - - ha az értelem, vagy jobban mondva a képzelet akár a világnak legnagyobb ôrületei között csapongana is, egyszerûen nevessen rajta s hagyja magára, mint valami bolondot. Hadd járjon-keljen az, ô maga csak maradjon meg nyugalmában. Itt most az akarat a hatalmas úr s az majd szépen magához fogja azt a bolondot vonzani, anélkül, hogy az embernek gondja volna reá. Míg ellenben, ha karhatalommal akarná hazavezetni, elvesztené vele szemben a felsôbbségét, amelyet amaz isteni táplálék élvezetébôl merít és sem az egyikük, sem a másikuk nem nyerne semmit, sôt mindketten vesztenének. Azt mondja a közmondás, hogy aki sokat markol, keveset fog, s úgy látszik, ez áll erre az esetre is.

 

A tapasztalat mindezt meg fogja értetni veletek. Mert ha valakinek nincs meg ez a tapasztalata, s így a mondottakat homályosnak, sôt fölösleges beszédnek tartja, azon én cseppet sem csodálkozom. De ha csak egy kis tapasztalatuk van, úgy azonnal világos lesz önök elôtt s akkor majd hasznukra fordíthatják e tanácsokat s dicsérni fogják az Urat azért, hogy oly kegyes volt azokat nekem tollba mondani.

 

Most pedig fejezzük be azzal, hogy mikor a lélek ebbe az imába merült, az örök Atya ezzel már teljesítette is a kérését, amennyiben már idelent tette ôt országának részesévé. Ó boldog kérelem, amelyben, anélkül hogy tudnánk, ekkora kincset kérünk! Ó áldott módja a kérésnek! Ezért sürgetem én annyira, nôvéreim, hogy vigyázzunk arra, miképpen imádkozzuk ezt a mennyei imádságot, a Miatyánkot és az összes többi ajakimát. Mert ha Isten egyszer megadja ezt a kegyelmet, föltétlenül megfeledkezünk az összes világi dolgokról. Ha az Úr egyszer bevonul a lélekbe, minden egyebet kiszorít onnét.

 

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mindazok, akik megkapták a nyugalmi ima kegyelmét, máris teljesen elvesztették a világhoz való ragaszkodásukat. Azt azonban kívánnám, hogy ebben az esetben legalább is lássák be a tökéletlenségüket és gyakorolják magukat a teljes lemondásban, mert ha nem teszik meg, nem fognak tovább jutni. Ha Isten valamely léleknek ilyen foglalót ád, az annak jele, hogy nagy tervei vannak vele s ha híven közremûködik, sokra fogja vinni. Ellenben, ha az Úr azt látja, hogy miután a mennyek országát már belehelyezte a lelkébe, ô mégis visszafordul a földhöz: nemcsak hogy nem fogja neki megmutatni az Ô országának titkait, hanem ritkán is fogja neki megadni ezt a kegyelmet és csak rövid idôre. Lehetséges ugyan, hogy tévedek ebben a dologban, de én úgy látom, hogy ez így szokott történni s azt hiszem ez az oka annak, miért van oly kevés ember, aki sokra vinné a lelki életben. Nem úgy szolgálják Istent, amint ilyen nagy kegyelem vétele után illenék és nem készülnek méltóan elô annak ismételt befogadására, sôt ellenkezôleg kiveszik az Úr kezébôl az akaratukat, amelyet Ô már a sajátjának tekintett, és azt alacsony dolgokra irányítják; nem csoda, ha az Úr elidegenedik tôlük és olyanok után néz, akik többet adnak neki. De azért még akkor sem veszi egészen vissza, amit egyszer megadott, föltéve, hogy az illetô bûntelen életet él.

 

Vannak azonban egyesek -- s én magam is ilyen voltam -- akiknek az Úr áhítatot ád és szent sugallatokat juttat; akiket fölvilágosít az örök dolgokat illetôleg, egyszóval, akiknek megadja az Ô országát s akiket belehelyez e nyugalmi imába: s ôk mégis süket fülre veszik mindezt. Annyira szeretnek ugyanis beszélni és elhadarni azt a sok imádságot, amelyet minden napra kitûztek s amellyel úgy vannak, mint aki igyekszik lehetôleg gyorsan elvégezni a napi munkáját, hogy bár, mint mondom, az Úr kezükbe adja az Ô országát, nem fogadják el. Azt hiszik, hogy ha elfordítják gondolataikat ettôl az országtól és sokat imádkoznak, azzal többet érnek el. Ezt ne tegyétek meg, nôvéreim, hanem vigyázzatok, hogy, amidôn az Úr ezt a kegyelmet találja nektek juttatni, ezt a nagy kincset ne veszítsétek el. Fontoljátok meg, hogy sokkal többet tesztek, ha ebben az állapotban olykor-olykor kimondjátok a Miatyánknak egy-egy szavát, mintha sokszor, de értelmetlenül elmondjátok az egészet. Nagyon közel van hozzátok az, akihez imádkoztok s föltétlenül meghallja, amit mondtok.

 

Higgyétek el, hogy ez az Ô nevének igazi dicsôítése és megszentelése. Mert ilyenkor már az Ô háza népéhez tartoztok s mint ilyenek sokkal nagyobb szeretettel és ragaszkodással fogjátok Ôt dicsôíteni és áldani. Miután pedig ilymódon megízleltétek, hogy milyen édes az Úr, azt hiszem szükségképen mindinkább bizalmas lesz az Ôvele való ismeretségtek. Azért ajánlom nektek annyira, hogy jegyezzétek meg ezt a tanácsot, mert nagyon fontos.

 

Lábjegyzet

1 Szent Terézia szerénységbôl igyekszik eltitkolni, hogy tapasztalatból ismeri.

2 T. i. nem érhetô el a rendes isteni kegyelem segítségével.

3 T. i. az értelem és az emlékezet; Szent Terézia az utóbbit különválasztja az értelemtôl, míg mi egynek tekintjük a kettôt.

4 ,,Uram, jó nekünk itt lenni. Ha akarod, csináljunk három hajlékot. Neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet''. Mt 17,4

5 Szent Terézia szerénységbôl úgy tesz, mintha csak hallomásból ismerné ezt a kegyelmet.

6 A misztikus imának végcélja a lélek összes tehetségeinek Istennel való egyesülése; itt ez megkezdôdött, amennyiben az egyik tehetség, az akarat, már ,,hozzátapadt''.

7 Szent Terézia magáról beszél.

8 Borgia Szent Ferenc, aki 1557-ben járt Ávilában s ez alkalommal Szent Terézia megbeszélte vele lelki ügyeit.

9 Ne gondoljuk, hogy ezek a kegyelmek olyan ritkák, vagy hogy csak szenteknél fordulnak elô. E mû fordítója aránylag sok lelket ismer, akiknél ezek a jelenségek nagyon gyakoriak.

10 Az akarat vak tehetség, s rendes körülmények között csak akkor mozdul meg, ha az értelem -- a lélek szeme -- eléje tart valami tárgyat. A nyugalmi imában az értelem mûködését közvetlen isteni befolyás pótolja, s az akarat lángja egy meg nem értett, és meg nem érthetô, mert végtelen tárgy, t. i. az isteni lényeg felé lobog. Ha tehát az értelem beleártja magát ebbe a dologba és a maga részérôl tart valamit az akarat elé, elvonja azt végtelen tárgyától és maga felé csalja. Hogy az értelem mûködésének a szemlélôdésben való megszûnése teljes-e vagy sem, az nagyon bonyolult filozófia kérdés.

Akit érdekel, olvassa el Zahn, Christliche Mystik. Paderborn, 1908. mûvében a ,,Fortdauer der menschlichen Aktivität bei allen Graden des beschaulichen Gebetes'' címû fejezetet (238--253. o.). Szerény nézetem szerint Szent Terézia, ha megkérdeznôk, ezt felelné: az értelemnek három mûködése van, ú. m. fogalom, ítélet és következtetés. A két utóbbit a szemlélôdés kizárja, s ha alacsonyabb fokainál mégis jelentkeznek, akkor zavaró szórakozottság jellegével bírnak. Az elsô, a fogalomalkotás az elébe táruló végtelen isteni lényeggel szemben -- az értelem jelenlegi állapotában -- lehetetlen, tehát meddô fogalomalkotási kísérlet marad, s ebben merül ki ezen szellemi tehetség mûködése a szemlélôdés folyamán.

11 Az értelemmel és az emlékezettel.

12 Szent Terézia nagyon helyesen fogja fel a dolgot: ezek mind a megismerô tehetség kiegészítô részei, ô pedig éppen annak elszórakozásaival foglalkozik.

13 Érti a tökéletes szemlélôdés második fokát: az egyesülô imát.