Egyik kedves olvasónk kérésere tesszük közzé ezt a személyes levelet:

Kedves Melinda!

Csodás, békés volt a tegnapi napom. Délelőtt kirándultam, délután a barátnőm elhívott strandra. Ezer éve nem strandoltunk együtt. A békés délelőtt után, amit a természetben tett sétával, mostani életem kérdéseinek átgondolásával töltöttem, furcsa volt hirtelen visszamenni az időben tíz-húsz évet, vissza a nyüzsgő, zajos medencébe, ahol néhány órára újra fiatalnak és gondtalannak mertem magam érezni.

És este elolvastam az írásaidat. Mind a kettőt.

Az eseménydús nap után szívesen merültem bele gondolataimba, akárcsak délután a medencébe. Eszembe jutott a történet:

János 5,1-9

„Ezek után ünnepük volt a zsidóknak, és felment Jézus Jeruzsálembe. Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Bethesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van. A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben (és várták a víz megmozdulását, mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett).

Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében. Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: "Akarsz-e meggyógyulni?" A beteg így válaszolt neki: "Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem." Jézus azt mondta neki: "Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!" És azonnal egészséges lett ez az ember, felvette az ágyát, és járt. Aznap pedig szombat volt.”

Az írásaid nagyon tetszettek! Újabb és újabb gondolatok jutottak eszembe velük kapcsolatban. Lehet, hogy rosszul értelek, vagy talán nem is értelek. Ha így van, kérlek, ne haragudj érte.

Két dolog érződik a sorok között számomra:

Az egyik, hogy nem találod a helyed a gyülekezetedben, az Istent ismerő emberek között.

A másik, hogy nem találod a boldogságot ezeknek az embereknek a társaságában, vagy pont a hiányuk miatt, ezért szomorú vagy.

Bár megtapasztaltuk és tudjuk, hogy Istenre nézve lehetünk igazán boldogok, de mivel emberek vagyunk, ehhez a boldogsághoz emberekre is szükségünk van. Hogy legyen emberünk!

Úgy gondolom – de lehet, hogy tévedek – hogy az Istenhez tett első lépéseidnél Péter volt az embered. Fogta a kezed, és segített belépni a vízbe, mert felkavarodott. Aztán egy ideig még bent volt Veled a vízben, majd magadra hagyott. És mély az a víz nagyon. Amikor magadra maradtál, szétnéztél, kik vannak még a tóban. Sokan vannak. Ki előbb ért oda, mint Te, ki később, és van, aki még a parton várja, hogy felkavarodjék a víz, és valaki kézen fogja és besegítse őt. Próbálkozol feléjük nyújtani a kezed, de nem éred el őket. Szemeiddel Pétert keresed. Mert ő volt az embered. De ő már a parton sétál és keresi, kinek kell még segíteni belépni a vízbe.

Ez így tényleg szomorúnak tűnik. Eltűnt az embered. Más pedig nem alkalmas rá, hogy Péter helyett újra megfogja a kezedet, mert mindenki a saját medencéjét keresi. A saját vizét. A saját emberét. Ez szomorúnak tűnik. De Melinda! Te már BENT VAGY A VÍZBEN!

Lehet, hogy Péter is az emberét keresi... Péter, testvéred a hitben. Péter, a lelkész. Neki vajon van embere? És volt valaha egyáltalán? Az ő kezét ki fogja?

Sokan még azt sem tudják, hogy emberre van szükségük. Hogy jó várni rá. Várni az emberedre. Azután, amikor elkezdesz várni, türelmetlen vagy. Amikor pedig az embered odalép hozzád, bevezet a vízbe, onnantól fogva könnyűnek érzed magad. És könnyebbnek érzed az életed.

Néhányunknak életük végéig fogják a kezét. Vagy nagyon sokáig, ameddig megtanulja, hogy ő is mások kezét fogja. Embere lesz ő is másoknak. Akik még a parton állnak.

Néhányunknak egyszer csak elengedik a kezét. Mert már erősnek éreznek arra, hogy egyedül hagyjanak. Mennek más kezeket fogni. De már bevezettek a vízbe!

Néhányunk önként engedi el a kezet, mert erősnek érzi magát, hogy boldoguljon egyedül, hogy ne merüljön el a vízben.

Néhányunknak hirtelen engedik el a kezét. Nézünk az emberünk után, de nem látjuk többé. Próbáljuk megcsalni magunkat, mintha látnánk, vagy legalábbis a hangját hallanánk… Aztán rájövünk, hogy ez már lehetetlen. Soha többé nem lesz ő a mi emberünk. És mégis ő marad a mi emberünk. Ő marad örökre. Fogja a kezünk, távolról is. Csak az Isten tudja, milyen távolról.

És mi, akik a vízben vagyunk, próbáljuk egymás kezét fogni, úgy, ahogy az emberünktől tanultuk. Isten emberétől. Hogy mi is emberek lehessünk. Isten emberei.

A költő szavai jutnak eszembe:

„Harmincnyolc esztendeig volt beteg:

Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,

Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre,

Ha volt önérzet benne: ronggyá válott,

Ha volt szikla-dac: finom porrá mállott,

Feküdt a tóparton, s a tóba nézett...

A Tó, ez volt az egyetlen igézet.

A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:

Leszállani szent, megszállott vizébe,

Mikor rájön a nagy 'háborodás',

Mikor rászáll az Isten angyala,

Súlyos szárnyával sujtja a habot,

S gyöngy-buborékként a titkos mélyből

Fakadnak a megmentő balzsamok.”

És közben, amíg keressük egymást, leveleket írunk, találkozunk, naplót írunk, beszélgetünk, templomba járunk, tábort szervezünk, táborozunk, énekelünk, nevetünk, sírunk, összeveszünk, kibékülünk, sétálunk, kávézunk, kirándulunk, megpihenünk, elmélkedünk, strandolunk... és várjuk a víz megmozdulását… és fogjuk egymás kezét. Mert emberek vagyunk.

Mert EMBEREK szeretnénk lenni! ISTEN emberei.

Szeretettel:

Bea