- Na, fiúk, ki akar jönni? Ki fogadja el azt a nagyszerű meghívást? – kérdezte Kovács osztályfőnök mosolyogva.

Csak úgy repültek a kezek a levegőbe.

- Természetesen mindnyájan – fordult Kovács tanár úr a mellette álló férfihez, aki mint egy nagyobb tanszergyártó cég képviselője az iskolákat látogatta. – Ki is tudna nemet mondani egy ilyen kínálatra: ingyen mozilátogatás, utána óriási adag fagylalt a Vár Szálló teraszán.

- Ott középen az uraságok között azonban ül valaki, aki nem jelentkezett, úgy látszik, ő nem lelkesedik túlzottan a meghívásomért – mondta az ügynök.

Igen, Henrik ott kuksolt dobogó szívvel a székén. Ő volt az egyetlen, aki nem emelete fel a kezét. Pedig de szívesen ment volna a fagyizásra! Szülei szegények voltak, apja már régóta munkanélküli. Most az egyszer igazán jóllakhatna fagylalttal! Csakhogy ehhez az első lépés: a mozi. Oda pedig Henrik nem akart többé menni. Ezt megtérésekor megfogadta. Épp eleget járt azelőtt, szenvedélyes mozilátogató volt, és hogy megzavarták, felkavarták a filmek! Nem, oda nem megy többé! Még akkor sem, ha a mai darab többé-kevésbé ártatlannak látszik.

- Erdős Henrik, te nem jelentkeztél. Miért? - kérdezte az osztályfőnök.

Henrik felállt lehajtott fejjel, de nem válaszolt. Minden arc felé fordult.

- Gyere ki ide előre, fiam. – kérte a tanár.

Henrik megállt a két férfi mellett, és szíve majd szétpattant a heves dobogástól. Hogy tudná megmondani az igazságot? Kinevetnék. És mégis, Urát és Megváltóját nem szabad, nem akarja megtagadni. Végül így szólt:

- Én… én elhatároztam, hogy nem járok többé moziba. Megfogadtam… az Úr Jézusnak.

Kovács tanár úr csodálkozva nézett rá. Még nem ismerte nagyon az osztályt, hiszen csak néhány napja vette át. Ezért csupán annyit mondott:

- Akkor ma délben átmész a harmadikba, és részt veszel a műhelygyakorlaton.

A gyár képviselője, Szabados úr, nem szólt semmit. Egyre Henriket nézte, aki most felemelt fejjel visszament a helyére. Utána viszont megkérdezte az osztályfőnöktől:

- Ki ez a fiú?

- Ó, eddig nem figyeltem fel rá különösképpen. Szorgalmasan, rendesen dolgozik. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen különc nézetei vannak. Rendezett szülői házból való, sajnos, édesapja pillanatnyilag munkanélküli, mint sokan mások, akik az építészetnél dolgoztak.

Szabados úr elbúcsúzott Kovács osztályfőnöktől, és nagyon elgondolkodva hagyta el az iskolát. Henrik hazaérve édesapját a kertben dolgozva találta.

- Van már valami, Édesapám? – kérdezte szorongva.

- Nem, Henrik, még mindig semmi.

Apja felegyenesedett, az ásót erősen a földbe nyomta, és bátorító tekintettel nézett a fiára. Nem szabad a reményt elveszíteni!

Anya a konyhában készítette az ételt, és Henrik csendben figyelte. Az asszony észrevette, hogy a fiút valami foglalkoztatja, aki végül el is mondta iskolai élményét.

- A befejező fagyizásnál szívesen ott lettem volna – vallotta be őszintén.

- Elhiszem, fiam. De ha meggondolod, milyen kicsiséget adtál fel Jézusért ahhoz képest, amit Ő tett érted…?

Henrik bólintott.

- És ne felejtsd el, áll az ígéret: „akik engem tisztelnek, azoknak tisztességet szerzek…”

Mikor Henrik másnap hazaért az iskolából, azonnal érezte, hogy valami különös van a levegőben. Anyja boldogan újságolta:

- Képzeld, apa munkát kapott! Már hétfőn kezdhet!

- Ma reggel becsengetett egy férfi és azt mondta: hogy jelentkezzem a Havas és társa Cég irodájában. Azonnal felvettek. – tette hozzá apa ragyogó arccal. – Imáink meghallgatásra találtak!

A kis család előtt valóságos csodának látszott, hogy Isten ilyen gyorsan segített, és apának olyan állást adott, ami igazán tetszett neki.

Néhány hét múlva azt is megtudták, hogy történt az egész. Henrik egy napon hazafelé tartott az iskolából, amikor nagy, szürke kocsi suhant el mellette. Az autó hirtelen megállt, és a vezető odaintett Henriknek. Szabados úr volt az.

- Hogy tetszik édesapádnak az új munkahely? – kérdezte.

- Jól! Nagyon tetszik neki! – felelt Henrik elpirulva. Zavarba jött, mert eszébe jutott az iskolai eset.

- Szóltam az érdekében egy barátomnak. Akkor tehát sikerült. Nagyszerű!

- Ó, nagyon-nagyon köszönöm!

- Nincs mit köszönnöd, fiam. Nagyon tetszett a válaszod, amit az iskolában mondtál, és elgondolkoztatott. Csak így tovább, Henrik! Nem neked van köszönni valód, hanem nekem!

És ezzel továbbhajtott.