„És elfelejtettétek a vigasztalást, amely nektek, mint fiaknak szól: ’Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha büntet, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz minden gyermeket, akit magához fogad’”. Zsid 12:5-6

Szenvedélyem a tanítás.

A feleség- és anyaszerep mellett semmi sem tölt el akkora örömmel, mint mikor megoszthatom és magyarázhatom Isten igéjét. Az utóbbi időben egyre többször éreztem, hogy kiszáradtam, kiégtem. Kértem az Urat, jelezze, hogyan tovább. Valami újat szerettem volna, valami új üzenetet Tőle. Hát barátaim, jól gondoljátok meg, miért imádkoztok!! Mert mialatt imádkoztam, Isten a Zsidókhoz írt levél 12. részére vezetett. Ott akart velem találkozni, és újra elém idézett egy szót, amit már régóta ismerek: „fenyítés”.

Az értelmező szótár szerint a fenyítés egy szigorú nevelő hatású rossz élmény. Szüleim fegyelmeztek, mikor gyermek voltam. Tizenéves gyermekek szüleiként a férjemmel együtt állandó fegyelmezési folyamat szereplői vagyunk. De engem fenyíteni? Felnőtt vagyok. Nincs szükségem fegyelmezésre. És kinek volna joga, hogy megfenyítsen?

A Zsid 12:5-6 épp arról szól, hogy kinek van joga fegyelmezni engem – és téged. Istennek. A Teremtőnknek. Mennyei édesapánknak.

Nagyon tetszik, ahogy a levél írója kezdi a tanítást: „És elfelejtettétek a vigasztalást, amely nektek, mint fiaknak szól?” Isten vigasztalásnak, bátorításnak szánja az ezt követő üzenetet, nem kedvünket akarja szegni vele.

A Zsid 12:5-6 a Példabeszédek 3:11-12-t idézi, mely így szól: „Ne vesd meg, fiam, az Úr fenyítését, és meg ne und dorgálását, mert az Úr azt feddi, akit szeret, s azt a fiát sújtja, akit kedvel!”

A „fenyítés” szót a görögben leginkább a gyermeknevelésre használják.

Ugyanez a szó másutt a Szentírásban tanulást, tanítást jelent, de a Zsidókhoz írt levélben a büntetés kiszabására utal. Mikor először olvastam, első gondolatom az volt, Isten nem ilyen. De ahogy tovább tanulmányoztam, Isten Igéje segített megértenem a tanítást.

Isten tudja, kivé teremtett minket. Jeremiásnál olvassuk (29:11): „Mert én ismerem a gondolatokat, amelyeket gondolok rólatok, - mondja az Úr: - békességre és nem veszedelemre vonatkozó gondolatokat, hogy jövőt és reményt adjak nektek.”

A Római Levél 8:28-ban megígéri: „hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében arra hivatottak, hogy szentek legyenek.”

Isten egyensúlyban tartja ezeket a bátorító igazságokat a mi bűnös, önző lényünkkel. Ha lehetőségünk van rá, mi azt választjuk, ami nekünk jó, ami nekünk hasznos, és magunkat tesszük az első helyre. Isten tudja, hogy ahhoz, hogy véghezvigye a tervét velünk, el kell égetnie bennünk azt, ami önző, ami énközpontú. Tudja azt is, hogy önszántunkból nem fogjuk alávetni magunkat a szükséges fegyelmezésnek.

Pedig mindnyájunkban vannak olyan hibák és hiányosságok, amiket ki kell javítani. Akkor, amikor ehhez az Igéhez vezetett Isten, én épp ezekkel a hibákkal és hiányosságokkal küszködtem. Meg akarta láttatni velem, hogy át kell mennem az ő tisztító tüzén, hogy küzdelmemből kiirtódjék minden, ami önző. Nem jó hallani ezt a kemény figyelmeztetést. De a végeredmény, a csodálatos igazság az, hogy Isten megígéri nekem, hogy ha átjutok a tűzön, a túloldalon közelebb leszek az Ő képéhez és hasonlatosságához, közelebb ahhoz a személyhez, aminek Ő megteremtett.

Ha ezt szem előtt tartva olvassuk a Zsidókhoz írt levél idézett szakaszát, önként vethetjük alá magunkat a fenyítésnek. Mert Isten dorgálása bizonyítja, hogy törvényes, szeretett fiai vagyunk. Úgy kezel minket, mint gyermekeit. Alkot minket. Tanít minket. Alakít minket.

Uram, köszönöm, hogy fegyelmezel. Nehéz elviselnem a fenyítést, de megértettem, hogy az én javamat és a Te dicsőségedet szolgálja.  Ámen.