Hol volt, hol nem, egyszer, de már nagyon régen,

Elhagyott, kopár, kősziklás vidéken,

Élt egy szegény ember, csak egy rossz kunyhója,

Az éhhaláltól csak az isten ójja.

Ott fejti a követ estig a bányában

S szomorún sóhajtoz a jámbor magában:

"Én uram, teremtőm! Soh'se perlek veled,

Ha már igy kell töltnöm egész életemet,

De mert irgalmas vagy s csodát is tudsz tenni,

Szeretnék egy napra gazdag ember lenni!

Gazdag ember lenni, bársonyba', selyembe',

Kiheverni magam egy napig kedvemre!"

Gábor, a főangyal, épen arra szállott

S mosolyogva igy szólt:"Legyen, mint kivánod!"

Ahajt egy nagy város kerekedik elé,

Oly szép, hogy a szem is elkáprázik belé,

Ragyogó palota kellő közepében,

A szegény ember meg kint ül az erkélyen:

Azaz dehogy szegény! Dehogy ül! Hogy ülne?

Egy bársony diványon végesvégig dűlve

Csibukból ereget sűrű füstfelleget,

Két inas kergeti el róla a legyet.

Csakhogy nagyobb úr is van még a világon:

Arra jön a király aranyos batáron.

Elöl fürge, délczeg apródok, testőrök,

Még a napsugár is megittasul tőlök:

Fényes, nagy kiséret lovagol utána,

Bámul a sokaság, éljent kiabálva.

Nyájasan köszönget a felséges nagy úr:

De a kőfejtőnek e dolog szemet szúr:

"Ugyan mire való minden gazdagságom?!

Csak egy király boldog, most már nyilván látom,

Ha mi óhajtása, ezren lesik, várják."

De ilyen csodának se láttátok párját:

Abb' a pillanatba' király lett belőle,

Földig leborult a sokaság előtte:

Aranyos gallérú, díszes mente rajta,

Gyémánttal kirakva drága mívű kardja.

Jön a sok küldöttség, valamennyi hódol,

Úgy hízik a mája a sok mézes bóktól.

Csupán egy a baja: tüzesen süt a nap,

Attól tart, napszúrást vagy más nyavalyát kap:

Izzad szörnyűképen, hanem mindhiába,

Úgy illik, ha király, hogy végig kiállja!

"No, királynak lenni, - így sóhajt fel végre, -

Épen nem érdemes. Hej, nekem más kéne!

Hogyha én lehetnék a fényes, büszke nap,

Nem volna nálamnál senkisem boldogabb!"

"Legyen!" szólt az angyal s ím, azzá változott,

Széthinti sugárit a világban legott,

És hogy megmutassa, mily nagy a hatalma,

Egész vidéket kopárrá aszalva,

Folyókat kiapaszt, fejdelmeket barnít,

Ember, állat, növény enyhületet áhít

S ím, közte s a föld közt barna felhő terem,

Sugára hatalma megtörik hirtelen.

Oda lesz a kedve. Ily felhő, vagy semmi

Ez a kivánsága, az szeretne lenni.

Hát hogyha szeretne, nincsen akadálya:

A napsugár útját most már maga állja:

Árnyékban a fű újólag kizöldül

S mert esőért esdnek fel a szikkadt földrül.

Nagy záport zúdít le, kiáradt a patak,

A zuhogó folyam bősz tengerré dagad,

Menekül előle minden, mi eleven,

Csak a zord kőszikla áll büszkén, mereven.

"Hát egy szikla!" - szólt most - ez szab nekem törvényt!

Mért nem vagyok én ő, legyek szikla tüstént!"

Tüstént azzá is lett s visszatért a kedve,

Se a víz, se a tűz, bárhogy fenekedne,

Rajta erőt nem vesz, komor fenségében

Büszkén tekintget szét az egész vidéken:

De ahogy lepillant, csak elámul bele:

Egy toprongyos alak íme kikezd vele,

Véső és kalapács a kezében csupán,

S zúzza, darabokra töri egymásután.

"Hát ez mi? - kiált fel - ez csak a hatalmas!

Hallgass meg még egyszer, jó angyalom, hallgass!

Legyek ilyen ember!" Lett is s akkor látja,

Hogy újra követ fejt, miként hajdanában.

Elméjében soká forgatja e dolgot:

"Ki megelégedett lám, csak az a boldog!"

Munkához lát, s többé, bár kevés volt bére,

Soh'se zúgolódott, azzal is beérte.