Ha visszagondolok arra, hogy melyek voltak a legbecsesebb ajándékok, amelyeket az édesapámtól kaptam, a kettesben töltött pillanatok jutnak eszembe. Amikor ötévesen cukrászdába vitt, mint egy igazi hölgyet, vagy amikor megmutatta az égen a Göncölszekeret és a Hold változását, amikor büszkén mondta a szalagavatón, hogy „de csinos vagy, kislányom!”…

Vajon van-e bármi a világon, amely egy-egy ilyen meghitt pillanatot felül tudna múlni? Mindannyian arra vágyunk, hogy valami maradandót hagyjunk magunk után a világban. Különösen igaz ez akkor, ha férfinak születtünk.

Egy férfiember azért küzd, dolgozik egy életen át, hogy valami igazán maradandót alkothasson. Így van ez a munkájában – és így van ez a magánéletében is. Ha körbenézünk egy gyönyörű templomban, első látásra úgy tűnik, hogy a falak századok óta állnak, a benne ülők viszont néhány évtized leforgása múltán már nem lesznek az élők között.

Ha jobban belegondolunk, rájövünk, hogy a helyzet éppen fordítva igaz: a gyönyörű falak ezredévek múlva már biztosan leomlanak, de a benne imádkozó lelkek örökké élhetnek. Hasonló a helyzet azokkal az ajándékokkal is, amelyeket egy apa adhat a lányának. Látszólag az anyagiak megteremtése, az „értetek dolgozom” a legtöbb, amit a család kaphat tőle. De mi marad, ha megkapargatjuk ezt a biztosnak tűnő felszínt?

Nézd meg az apját, vedd el a lányát!

Képzeljétek, kedves apák, hogy a fent említett, hétköznapinak tűnő pillanatok örökkévaló értékeket hordoznak. Innen tanulja meg a lányotok, hogy milyen bánásmódot „érdemel” a férfiaktól, és itt alapozódik meg az önbizalma.

Ti vagytok az első férfi, akivel találkozik, és ezzel életre szóló ajándékot kap(hat) tőletek! Ez a „költségoldalon” nagyon sokat jelent és egyben nagyon keveset is. Nagyon sokat, mert bizony olyan területeken igényel tőletek áldozatot, amely nem feltétlenül testhezálló egy férfi számára: például hogy beszélgessetek a lányotokkal arról, ami őt érdekli (nem, tévénézésről közben szó sem lehet!); hogy jelen legyetek a fontos pillanataiban, a táncversenyén, a zongorafellépésén, a szülinapján. Akár azt is, hogy bevonjátok őt olyan fiús programokba, amely nektek örömet szerez. Figyelem, lehet akár horgászni is lehet együtt!

A lányotok bárhová örömmel veletek tart, ha cserébe kettesben lehet veletek. Ugyanakkor mindez nagyon kevés is, hiszen az, hogy időt szánjunk a gyermekünkre, nem kerül milliókba. Talán éppen ezért olyan nehéz elhinni, hogy mindennek mégis milyen nagy jelentősége van: fontosabb, mint elvállalni egy pluszprojektet vagy mindenképpen ott lenni az értekezleten.

S ezt nem én mondom, az egyszeri anyuka, hanem Kevin Leman, a nemzetközileg elismert családpszichológus, aki négy lányt nevelt fel.

Hamarosan magyarul is megjelenő, új könyvében kiemeli a régi igazságot: a lányok nagy valószínűséggel olyan férjet fognak választani maguknak, akinek a viselkedése a leginkább hasonlít az apukájukéra.

Ha a lányotok nem kap tőletek elismerést, biztatást, csak kritikát, akkor magával szemben is nagyon kritikus, elégedetlen lesz, és nagy valószínűséggel olyan párt választ, akinek szintén nehezen fog tudni megfelelni. Vagy ha azt látja, hogy időről időre berobbantok az életébe egy-egy nagy értékű ajándékkal, majd hetekig azt sem is tudjátok, hogy mi történik vele – nos, akkor nem csoda, ha maga is megelégszik egy „átjáróház-kapcsolattal”.

Légy jelen! És mit tehettek ti, elvált édesapák, akik nem tudtok napi szinten együtt lenni a lányotokkal? Dr. Lemantól ti is kaphattok néhány megszívlelendő tanácsot. Fontos, hogy tudjátok: akármi történt is, a gyermeketeknek ugyanúgy szüksége van rátok.

Vágyik a figyelmetekre és az időtökre, ezért fizikailag és érzelmileg is legyetek jelen az életében! A valóban együtt töltött időt használjátok ki a lehető legjobban: tudjátok meg, hogy a lányotok mit szeret igazán csinálni, és töltsétek azzal a napot! Mutassátok meg neki, hogy amikor nem vagytok együtt, akkor is gondoltok rá: írjatok neki SMS-t, vagy keressetek vicces videókat, képeket, amelyek megnevettetik őt, és küldjétek át neki!

Találkozzatok vele rendszeresen: legyen egy héten legalább egy „apa – lánya” randevú, például egy kettesben töltött vacsora („főzhettek” akár zsíros kenyeret is!). Ha távol laktok egymástól, akkor is rendszeresen látogassátok meg őt, időközben pedig beszéljetek telefonon vagy Skype-on. Jó ötlet az is, ha kikéritek a véleményét a titeket foglalkoztató kérdésekben. Ha egyértelművé teszitek a számára, hogy értékelitek a meglátásait, ő is nagyobb eséllyel fog a bizalmába avatni benneteket.

Ugyanakkor ne feledjétek, hogy a volt feleségetekkel valaha egy családot alkottatok, és mindig is szülőtársak maradtok. Ha szeretnétek, hogy a lányotokkal bizalomteljes legyen a kapcsolatotok, ne szidjátok előtte a volt házastársatokat! (Különben hamarosan szentet farag belőle, ha tőletek mindig csak rosszat hallja róla…) Persze a fentebbi tanácsokat a nem elvált apukák is megszívlelhetik: a lányotoknak az egyik legmeghatározóbb ajándékotok az lesz, ha rendezett kapcsolatban éltek a feleségetekkel, ha szeretitek őt.

S végül mit gondoltok, az Istenről alkotott képét zsigeri szinten melyik életkapcsolatából fogja meríteni?

Merjetek hát bátran jelen lenni az életében, legyetek elérhetőek a számára! Így fogtok tudni igazán maradandót alkotni ebben a világban.

Markovits-Somogyi Rita