„Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha teljesítitek parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok szeretetében.”

Jn 15,9-10

Miss Emma ráncos tenyerébe vette az arcomat, a könnyeim belefolytak. Ahogy végigmentem a folyosókon, 119 bentlakótól tudtam sírás nélkül elköszönni, de a búcsú Miss Emmától elindította az érzelmek lavináját.

Az orvosok és nővérek hangja, a léptek csoszogása mintha mindegyre felkavarná szívem széthullt darabjait.

Nagyon rossz volt egyedül hagyni őt itt, ezen a sötét helyen.

A családja, ha egyáltalán család az ilyen, kifogta a vitorlát az életéből – és útjára engedte ezen a magányos, 120 ágyas tengeren. Sivár hely ez, ahol csapatom feladata éppen az volt, hogy oldjuk az unalmat, az örömtelenséget. Miss Emma – és még néhányuk - nélkül sokkal kilátástalanabbnak láttam volna a munkám.

Nem hagytam, hogy a részletek a szívem felszíne alá férkőzzenek. Leperegtek lelkemről a naponta tízszer meghallgatott történetek. Mindennapos feladattá vált az étel- és gyógyszerosztás, a sétáltatás a folyosókon. Ám egy név, egy személy mélyen beleégett a szívembe. Ő volt Miss Emma.

Csak ácsorogtam a búcsúzásba kapaszkodva az ágya szélénél, tétováztam, itt hagyhatom-e. „Ki fog magával üldögélni a napon? Ki fogja meghallgatni? Kivel fog zsoltárokat, dicsőítő énekeket énekelni?”

Aggódás szorongatta a szívemet. Elképzeltem Miss Emmát egyedül, magányosan, az állkapcsom fájdalmasan megfeszült. Mintha a szomorúság behúzott volna nekem egyet.

No de nem Miss Emmának. Szép barna szeméből magabiztosság áradt. Körülölelt és felfrissített a bölcsesség, amit a tekintetében láttam.

„Jól leszek, kedvesem… Én sosem vagyok egyedül. Hát nem érted, hogy velem üldögél a napon Az, aki azt megteremtette? Ő mindig meghallgat, még azt is hallja, amit nem mondok ki imádságban. Ha énekelek, jelen van magában az énekben. Drága gyermekem, sosem vagyunk egyedül.”

A világtól elzárt Miss Emma az én világomat meg tudta változtatni. Szorosan kötődött a Szőlőtőhöz. Jézus szeretetében lakott az Ige, az énekek, az imádság által. Igaz, hogy világi családja elhagyta, de tudta, hogy Mennyei Atyja sosem hagyná el. Az Atya otthonra lelt Miss Emmában, hogy Miss Emma Benne lakozhasson.

Szilárd magabiztossága felüdítette ernyedt szívemet. Az erő, amit Krisztus ígéretében talált, hogy Ő mindig velünk lesz, mély nyomot hagyott bennem. Figyelni kezdtem, milyen formában van velem Jézus: segít, hogy bölcsen hallgassak, mikor ártanék a beszéddel, segít nyugodtan elaludnom esténként, megerősít, mikor aggódni kezdek valamiért.

Ma milyen reményt találunk Benne? Kuporodjunk bele szeretete foteljébe azzal, hogy felidézzük nekünk szóló szavait. Támaszkodjunk Isten biztos jelenlétére úgy, hogy dicsőítő himnuszokat énekelünk. Állapodjunk meg, sütkérezzünk az ő békességében imádkozva: szólva és hallgatva.

Krisztus bennünk van, előttünk van, mögöttünk van, ahogy Pál írta.  És amiben Miss Emma is annyira biztos volt: sosem hagy el, sosem hagy magunkra. Soha nem vagyunk egyedül.

Uram, köszönöm, hogy gyermekeidnek nevezel minket. Köszönöm, hogy belénk költözöl, hogy mi biztonságban Benned élhessünk. Te vagy az otthonunk, ezért sosem vagyunk egyedül.  Ámen.