A szavakhoz képek társulnak az ember agyában. A ház hallatán például nekem elsőként mindig egy fehérre meszelt, nádtetős, két muskátlis ablakos falusi házikó jut eszembe, pedig nem falun nőttem fel, nyilván valami képeskönyvben láttam.

De nem ez a fontos, hogy láttam, hanem hogy megtetszett, és azért rögzült a szöveg és a kép, mert valamiképp azt éreztem, hogy ez így helyénvaló. Így, vagyis ilyenként ház a ház. A másik ilyen emlékezetes szó-kép kapcsolatom: az apa.

Magas, vékony férfi jelenik meg előttem, kalapban, a szája mosolyog vagy éppen pengeélesen összezárva, és olyan színjátszóan kék szeme van, amit nem tudok semmihez se hasonlítani. Talán nem meglepő: ez az én apám.

Az Apa. Ha néha írok róla, mindig így nevezem, birtokos személyrag nélkül és nagybetűvel. Mint valami fogalmat, mert hát ő maga az apaság. Magasabb nálam. 174 centi magas volt, én 182 vagyok, de ő a magasabb, ha ébren vagy álmomban egymás mellett állni látom magunkat, mindig fölfelé nézek rá.

Huszonhat-huszonnyolc évvel ezelőtt néhány barátom már apává lett. Néhányuknál a gyerekek keresztnevükön szólították a szüleiket - ez akkor formabontónak tűnt, és ezért nagyon tetszett nekem. A hetvenes évek eleje volt ez az idő, a beatkorszak, minden addiginál nagyobb nemzedéki ellentétekkel. Azt hittük, mint mindent, ezt a családosdit is jobban fogjuk csinálni az "öregeinknél".

Én akkor még csak gondoltam erre olykor- olykor, néhány "meggyerekesedett" barátom hozzá is fogott. "Zsiga", gügyögte kedvesen az egyikük kétéves fiacskája, "hozzál kakaót". Jót nevettünk, Zsiga ment, és hozta a kakaót. Négy évvel később ugyanez két szólamban - megszületett a második fiúcska is - csak a nagyobbik már kevésbé volt kedves, és a kakaó helyett valami üdítőital szerepelt a felszólító mondatban. Zsiga viszont Zsiga maradt. Tizenöt évvel később is. "Jó barátok vagyunk, a fiaim meg én." Zsiga büszke volt erre, de én egyre bizonytalanabbul szemléltem ezt a kapcsolatot.

A fiúk nem tanultak meg valamit. Zsiga (feleségével együtt) tényleg igyekezett mindent megadni mind a két gyerekének, ráadásul még plusz egy jó barátot - de valamitől megfosztotta őket. Az apától. Velük volt, dolgozott értük és rájuk, nevelte is a két félárvát - ahogy sikerült.

A fiúknak ugyanis nem volt apjuk. Néhány barátjuk mellett volt egy Zsiga nevű idősebb barátjuk is. De nem volt, nem lett nekik apjuk.

Nekem viszont egyre gyakrabban jutott eszembe Apa. Akivel sosem kerültünk olyan közel egymáshoz, mint Zsiga a fiaival. Volt néhány év, amikor alig beszélgettünk... Apa nem volt a barátom. Az apám volt.

Amikor az első gyermekem először mondta, "apa", megdöbbentem. Én, apa? Hosszú hajjal, szakállal? Hiszen az Apa az jól fésült, elegáns és kalapot visel. Valamiféle rend van körülötte. Talán belőle árad? Én meg...?

Én meg úgy éreztem, ha a jólfésültség és a kalap elhagyható is, a rendre - minden tekintetben - szükség lesz. Nekem is szükségem volt rá. Akkor is, amikor alig beszélgettünk. Ezt nem tagadhatom meg én sem a gyerekeimtől. Barátot szerezhetnek maguknak, apát - rendet, támaszt, biztonságot, igazodási pontot - én kell hogy adjak nekik.

Amikor az első gyermekem először mondta, "apa", az mintha felszólító módban hangzott volna: "Légy apává!"

Minden gyarlóságom ellenére - igyekszem...