„ Alapvető ténye a létezésnek, hogy ez a bizalom Istenben, ez a hit mindannak biztos alapja, amiért érdemes élni. A látható dolgokon lévő fogantyú, amibe kapaszkodunk.” 

Zsid 11,1 alapján

Nagyon nehéz év volt. Szívet tépően nehéz.

Tíz év óta dédelgetett álmom füstbe ment. Ez az álom, ez a remény nem hirtelen fellángolás volt. Végig biztos voltam benne, hogy Isten ígérete számomra.

Állni a sarat, és bízni ilyen hosszú ideig, nagyon kimerítő. És izgalmas. Aztán egy villanásnyi idő alatt elszállt az álom. Megszűnt létezni. A szívem kiégett, s én belehulltam a hamuba.

És hosszú, hosszú ideig ott maradtam szomorúan, süketen minden biztatásra. Reménytől kiüresedett szívem hamut markoló öklökkel telt meg.

Tudtam, hogy fel kell kelnem. Csak nem tudtam összegyűjteni egy hoppányi erőt. A fájdalom tűnt az egyetlen természetes érzelemnek, a bánat kényelmes volt.

Tudtam ugyanakkor, hogy a hamuban fetrengésbe én is belehalok. És ami jó: Isten is tudta. Mellettem térdelt, tántoríthatatlanul, kezét nyújtotta, hogy segítsen felállni. Ezt mondta:Ez még nem a vég. Add át nekem a hamvakat. Kezdeni fogok velük valamit. Valami nagyon szépet.

Százféle módon hozta mindezt tudomásomra. Aztán elhallgatott, és ekkor ért el hozzám az üzenet egy hangversenyen.

Alig lehetett észrevenni. Az előttem ülő lány lábára volt tetoválva; a női bőr ruganyos hátterén férfiasan fekete festékkel ez állt: Szépséget a hamvaknak.

Megértettem. A jóvátétel, a feltámasztás Istene újra kimondta időtlen üzenetét.

Nekem. Neked. Add át nekem a hamvakat. Kezdeni fogok velük valamit. Valami nagyon szépet.

Mindez évekkel ezelőtt történt. Szívesen kötnék végül egy szépséges masnit a történetemre. Mondjuk, hogy összeszorított öklömet megnyitottam, átadtam Istennek a kormot, a hamut, és boldogan élek azóta is. De nem mondom ezt. Nem tudom ezt mondani.

Hű akarok lenni a valósághoz. És a valóság az, hogy nem múlt el nap azóta, amikor ne keresném az akkori összeomlás megváltásra mutató jeleit. Az igazat megvallva, máig nem sok szépséget látok ekkora pusztításban.

De mint mondtam, hű akarok lenni a valósághoz. És a valósághoz tartozik a bizalmam is, a hitem is egy olyan Istenben, aki élni érdemessé tudja tenni az életet. Amikor nem tudom megragadni érzelmeim fogantyúját, amikor értelemmel nem tudom körbefogni a kérdéseket, akkor sem adom fel, hogy…

Szaván fogjam (pontosabban Igéjén), a körülmények ellenére. Higgyem, hogy Ő Teremtő Isten. Reméljem azt, amit nem látok.

Továbbra is keresni fogom biztos alapunk: jósága jeleit, még a hamuban is. Őszintén mondom, a legszebb, amit az elmúlt években és amit a fájdalomban találtam: a hűséges Isten.

Aki kitart mellettem. Aki jóvá tesz – mindent. Aki műalkotást hoz létre a hulladékból is.

Olyan Isten, aki vette a legreménytelenebb helyzetet, a végső halált – és feltámasztotta belőle a reményt. A mi Reményünket: Jézust.

Ez az a szikra, amire szükségünk van, hogy újra láng lobbanjon bennünk. Csak Add át nekem a hamvakat. Kezdeni fogok velük valamit. Valami nagyon szépet.

Uram, nem látom, milyen jó eredhet a fájdalmamból. De Te kreatív Teremtő vagy, és tudom, hogy a hulladékból is képes vagy mesterművet alkotni. Újra elkötelezem magam a Benned való remény és hit mellett, és tekintetemet Rád emelem. Köszönöm, hogy hűségesen mellettem térdelsz. Ámen.