„… mert Krisztussal engem is keresztre feszítettek. Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem. Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem és feláldozta magát értem.” Gal 2,19b-20

Nagyon meglepődtem. Felkértek egy gyülekezeti találkozó levezetésére egy vezetőtársammal, aki hónapok óta neheztelt rám. De erről a neheztelésről is csak most értesültem. 

Valaki azt mondta neki, hogy nem tetszik nekem a vezetői stílusa. De hát én nem ezt mondtam – hónapokkal ezelőtt – egy vezetői összejövetelen. Egy bizonyos szituációval kapcsolatosan kérték ki a véleményemet, és én elmondtam, amit gondolok. Nagyon elkeserített, hogy most, hónapokkal később kérik tőlem számon, amit akkor mondtam. 

Mindketten nagyon sokat önkénteskedtünk a Szolgálatban, szívünk, egész életünk átadásával igyekeztünk segíteni a gyülekezet nőtagjait. Végig egy csapatban voltunk, mindig támogattuk egymást. És most, az évek alatt felépült bizalom megingott. 

Valami összeomlott. 

Ez már sok volt nekem. Úgy éreztem, nem bírnám. Nem vagyok elég erős, elég rugalmas hozzá. Minden energiámat felemésztette a fájdalom, amit éreztem, és az, amit hónapokkal ezelőtt okoztam. 

Aznap délután, mikor hazaértem, kitört belőlem a sírás. Elmondtam Istennek, hogy felmondok. Az íróasztalra borulva csak azt ismételgettem, hogy képtelen vagyok folytatni a szolgálatot. 

Ekkor viszont egy jól ismert ige jelent meg előttem: „Krisztussal engem is keresztre feszítettek. Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem. Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem és feláldozta magát értem.” Gal 2,19b-20. 

Abban a pillanatban éreztem, hogy igen, meg akarok halni önmagamnak, és teljesen ráhagyatkozni a bennem élő Krisztusra, hogy megérezzem az Ő feltámadásának erejét ott, ahol nekem már minden erőm elfogyott, lemerült. 

Nem volt kerülőút: vagy feladom az Istentől kapott hivatásomat, vagy hagyom, hogy Jézus élje általam az Ő életét. 

Meghalhatok annak a vágyamnak, hogy nem akarok újabb sérülést, és rákapcsolódhatom Jézus életére a Szentlélek erejére hagyatkozva. 

Én nem vagyok elég – elég erős, elég rugalmas, elég alázatos -, de Krisztus bennem több mint elég. 

Tudod, Jézus nem csak azért halt meg a kereszten, hogy kiragadjon minket a pokolból, és a mennyországba vigyen. Azért halt meg, hogy kiragadja a mennyországból, és belénk helyezze Önmagát. Ez a feltámadás élete – ahol mindenből eleget kapunk! 

Ha keresztre feszíttettél Krisztussal, már nem te élsz, hanem Krisztus él benned. Dönthetsz úgy, hogy az életedet, amit a testedben élsz, Isten Fiába vetett hit által éled, aki szeret, és önmagát adta érted. 

Úgy döntöttem, hogy a bennem lévő Szentlélekre hagyatkozom, ebben a nehéz vezetési-szervezési szituációban. Nem volt egyszerű, de jó volt, és segített helyreállítani a barátságunkat. Legközelebb, ha hasonlóan kényes kapcsolati szituációba kerülök – vagy kerülsz -, amikor döntenünk kell, hogy feladjuk Istentől kapott élethivatásunkat, vagy hagyjuk, hogy Jézus élje az Ő életét általunk: engedjük, hogy mutassa meg, hogy Ő mindig elég. Mert valóban az.

Uram, Te hatalmas vagy, szent és erős. Köszönöm Neked, hogy drága Szentlelked több mint elég ahhoz, hogy meg tudjak halni önmagam számára, és engedjem, hogy Te élj általam.  Ámen.