„Isteni ereje az Isten szerinti jámbor élethez mindent megadott nekünk: megismertük azt, aki saját dicsőségével és erejével meghívott minket.” 

2Pét 1,3

Nyáron csodás helyen voltunk a családdal. Erdei Tábornak hívják, s az Adindronack hegység vonulatai közé ékelődik be. Kiváló elvonulási hely kicsiknek-nagyoknak, nagyszerű prédikációk minden reggel, nincs tévé, de van egy gyönyörű tó, tábortűz, horgászás, minigolf pálya, kártyaasztal és még számos játéklehetőség. Megragad a természet érintetlen szépsége, s arra ösztönöz, hogy megismerd. Ezért hát, mikor sportkedvelő barátaink felvetették, hogy induljunk el velük egy mérsékelt hegymászásra, beleegyeztem.

Nos, a „mérsékelt” szót ők más szótárból ismerik, mint én. Talán nem is ugyanannak a bolygónak a szóhasználatából. Drágaságaim, ez a túra minden volt, csak nem „mérsékelt”!

Úgy képzeltem, hogy majd egy kellemesen kanyargó ösvényen közeledünk a csúcs felé.

Ehelyett, amit megmásztunk, egy sziklákból és gyökerekből álló fal volt.

Nem hülyéskedem.

Olyan magasságban, ahol a levegő ritkasága miatt azt éreztem, hogy a tüdőm összetapad, és nem hajlandó megtölteni mellkasomat lélegzetvételkor.

Fel, fel, egyre feljebb. Mikor egy lefelé ereszkedő csoport elment mellettünk, és vidáman megjegyezték: „Már majdnem félúton járnak”, fel akartam adni. Félúton? Ez komoly?!

Toltam magam előre. Léptem, feszítettem, nyomtam, kapaszkodtam, s puffogtam magamban. Ha be tudtam volna csukni az ajkam, biztos sírásra görbült volna.

Aztán egyszercsak fenn voltunk a csúcson. Az oldalamat fogva előre hajoltam, s azon csodálkoztam, hogy valaki, aki annyit fut mint én, hogy tud ilyen kevéssé formában lenni. Menni egyre feljebb, a gravitáció ellenében nehéz volt. Nagyon, nagyon nehéz.

Lefelé már egészen más volt. Ugyanazokon a köveken és gyökereken jutottunk egyre lejjebb feleannyi feszültséggel és izgalommal. Még élveztem is. Be tudtam fogadni a táj szépségét, s még a körülöttem lévőkkel való beszélgetésre is volt levegőm.

Úgy félúton lefelé döbbentem rá, hogy Krisztuskövetésünk útja mennyire hasonló.

Fentről indulva, a gravitáció vonzásával egyirányban mennyivel könnyebb, mint lentről mászni felfelé, küzdve a gravitációval.

Ugyanazt az utat tettük meg, s mégis mennyivel könnyebb és jobb volt a vonzás áramlatában haladni.

Mikor az életben szembe találkozom egy problémával, mennyivel könnyebb a dolgom, ha Isten áramlatában haladok előre, mintha szembeszegülök vele.

Más szavakkal, mikor igyekszem Isten akaratának engedelmeskedni, ez a hozzáállás beállít engem Isten ereje áramlásának irányába. Végig kell járnom az utat, amivel megoldódik a helyzet, de sokkal kevesebb erő és energia kell hozzá.

Az a dolgom, hogy engedelmeskedjem Istennek. Éljek az Ige szerint. Az Ő útján járjak, nem aszerint, amit a világ sugall. Részt vegyek isteni tervében, s ne saját rossz hajlamaim, bizonytalanságaim mocsarát tapodjam. Akkor nem kell puffognom, és szájlegörbítve keresnem a megoldásokat. Része leszek az áramlatnak. Isten minden elintéz a Maga módján, a Maga idejében.

„Isteni ereje az Isten szerinti jámbor élethez mindent megadott nekünk: megismertük azt, aki saját dicsőségével és erejével meghívott minket. Értékes és nagy ígéreteket kaptunk, hogy általuk részeseivé legyetek az isteni természetnek, és megmeneküljetek a romlottságtól, amely a világban uralkodik a bűnös kívánság következtében” (2Pét 1,3-4).

A kérdés tehát ez: az áramlat irányában vagy vele szemben akarunk-e haladni?

Maradj abban az irányban, amerre Isten ereje áramlik. Ez az isteni erő mindent megad, amire a haladáshoz szükségünk van. Ahogy ezt a gondolatot befogadom, olyan kedvem támad mindent Isten útmutatása szerint cselekedni. Mindent!

Ám ha azon gondolkozol, hogy meghívsz egy hegyi túrára, előbb kérek fényképetek az útról, hallod-e?

Uram, segíts, hogy Erőd áramlatával egyirányban működjek, és ne vele szemben. Isteni erőd mindent megadott nekem, ami az úthoz szükséges. Segíts, hogy ez az igazság beépüljön a tudatomba, az életembe. Ámen.