„Ha eggyel el is lehet bánni, ketten azonban ellenállnak neki; a hármas kötél pedig el nem szakad egyhamar.” Préd 4:12

Negyed százada már, hogy egy földre tipró, ide-oda rángató harcba bonyolódtam. Néha úgy érzem, az apró, mindennapi viadalokban teljesen alul maradok, tehetetlenül, remény nélkül. És nagyon egyedül vagyok a harcban.

Hogy mi ez a harc, ami felőröl? Egy olyan küzdelem, amit nagyon sok asszony vív napról napra. Állandó, több évtizedes csatározásom az evéssel folyik. Pontosabban a kívánságaimmal. Rossz ételekre vágyom, helytelen ételekre. Vagy csak nagy mennyiségű ételre.

Pár éve úgy éreztem, elegem van ebből. Komoly túlsúllyal, hét különböző betegség között tántorogva végre eldöntöttem, valamit tennem kell, ha nem akarom úgy végezni, mint a nagynéném. Váratlanul halt meg szívrohamban negyvenes évei elején. Én is a negyvenet töltöttem, a méreteim megegyeztek a nagynénémével, és több olyan egészségi problémám volt, ami neki is.

Akkor este kétségbeesett elhatározást tettem: egy pár, turkálóban vett gyaloglócipő és hűséges kalóriaszámlálóm társaságában megfogadtam, és szinte vallásos odaadással nekiláttam egy testmozgással egybekötött fogyókúrának. És be is tartottam! Tizenegy hónap alatt 100 fontot (45 kilót) adtam le. Minden egészségi problémám elmúlt anélkül, hogy egyetlen tablettát beszedtem volna, és jobban éreztem magam, mint húszas éveimben. Szentül megfogadtam, hogy soha, de SOHA nem hagyom, hogy azok a kilók újra lerakódjanak rám.

Ugorjunk előre három évet. Egy havas karácsonyeste férjemmel közölte a cége, hogy nem tartanak igényt tovább a munkájára. Szinte 9 hónapig volt munka nélkül. Kevés volt a pénz. A jövő semmi jóval nem kecsegtetett. Aggódtam, és a depresszió szélén egyensúlyoztam. Utálom bevallani, hogy sajnos újra az evéshez fordultam vigaszért Isten helyett. Az evéstől éreztem jól magam, az evés lett a szórakozásom, a barátom.

De ez a jól ismert „barát” ősellenségemmé lett. A 9 hónap alatt egyharmadát visszaszedtem magamra a leadott kilóknak! Újra harcban álltam, gyengén, kimerülten; szégyenkezve, keserűen. Aztán egy nap Isten a fenti verset küldte nekem. Azt súgta a fülembe, hogy ne harcoljak tovább egyedül. Ideje összetrombitálni a csapatot!

Felhívtam Lysa barátnőmet, kértem, imádkozzon értem, és vállalja, hogy havonta egyszer elmondhassam neki súlyellenőrzésem eredményét. Ő is benne volt a „domborulatok elleni harcban”, hálásan és örömmel vállalta a második ág szerepét a kötélben, hogy mellettem állva segít a küzdelemben.

Egy másik barátnőm, akinek szintén voltak hasonló problémái, megérezte, mennyire nyomaszt a fölszedett súlyfölösleg. Egyik legsötétebb napomon két kezébe fogta az arcomat, mélyen a szemembe nézett, és azt mondta, hogy szép vagyok, és le kell állítanom a Sátán ütlegeléseit. Shari lett a harmadik ág a kötélben. Ő is imádkozik értem, és havonta e-mailben számolok be neki a tűzvonal eseményeiről.

A tudat, hogy ezek a tapasztalt testvérek drukkolnak nekem, és imádkoznak értem, gyökeresen megváltoztatta a helyzetemet. Arra is ihletett, hogy a blogomon elindítsak egy heti „Szerdai Fogyókúra” rovatot, ahol mintegy 80 asszony és lány bátorítja, vidámítja, nyugtatja egymást tapasztalataival, tanácsaival. Együtt egy nagyon vastag, testvéri kötelet alkotunk, amiben a lelkeink fonódnak össze. És hogy el ne feledjem, örömmel fogadjuk az új jelentkezőket!

Akár a testünkön, akár a lelkünkön hurcoljuk a súlyfölösleget, nekünk nőknek, mindig megvannak a magunk kemény küzdelmei. Arra tanít a mai igénk, hogy ne akarjuk egyedül megvívni a harcot. Keríts még egy vagy két ágat a kötélhez, szorosan fonódjatok össze, hogy bírjátok a küzdelmet, és csak Isten imádjátok. A Sátán remegni kezd, ha Isten barátai csapatba gyűlnek, és Jézus vezérletével bátran szembeszállnak vele.

Istenem, bocsásd meg nekem, hogy sokszor egyedül akarok harcolni. Vezess oda valakihez, aki mellém áll, és bátorít, hogy soha ne adjam fel a küzdelmet, amit a te dicsőségedért vívok.  Ámen.