A fa eleink gondolkodásában központi helyet foglalt el, ezt bizonyítja a Biblia. “És nevel az Úr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót, az élet fáját is, a kertnek közepette, és a jó a gonosz tudásának fáját.” /Móz. 2.9./ 

A fa minden élő és élettelen dolognál jobban foglalkoztatta az embert, mert védelmet oltalmat ad lombkoronájával embernek, állatnak, a törzsében áramló oldat, a termése, a magja táplál és szomjat olt. Ad építőanyagot, fűszert, egyes részei gyógyszeralapanyagok, főzetei a népi gyógyászat kellékei.

Szolgálhat gond- és fáradtságűző szereket, mérget a vadászathoz, halászathoz, tartósító, füstölő- és illatszereket. A fából nyerhető festék, olaj, ragasztó és cserzőanyag. Alapanyaga nagyon sokféle használati eszköznek, tárgyaknak, hangszereknek, sőt művészeti alkotások. Sokszor vagyunk tanúi a mindennapi életünkben a sokféle módon jelenlévő, lelkünkre sokféle módon ható, bennünk érzelmeket kiváltó fák értelmetlen, szinte kedvtelésből elkövetett faágtördelésének, facsonkításának, az azonnali haszonként végzett, a következményeket figyelembe nem vévő erdő irtásának. 

Pedig az “Erdő megfejthetetlen zöld álom” ahol a “Kevély tölgyek alatt, Szerény virágok nyílnak”, ahol a “Közelben darázs dong el…” ahol ha lehasalunk a tisztásra akkor rádöbbenünk, hogy “A csendben is vannak hangok.” 

Az emberek madarak iránti szeretete, csodálata is valószínűleg már ősidők óta létezik. Sok kultúrában vélik a madarakról azt, hogy repülőképességük révén összekötők a földön élők és a mennybeköltözöttek között. Jelképezik az ember lelkének mennybe repülését is. 

Az emberek e legrégebbi időktől kezdve tisztelték, csodálták a fákat, az erdőket a madarakat. Mindannyiunk számára létkérdés, hogy a mai kor gyermekeiben is éljen tovább ez az áhitattal átszőtt tisztelet, és vezesse el őket ezen élőlénycsoportok oltalmazása szükségességének felismeréséhez és ennek érdekében az aktív természetvédelemben való részvételhez. 

Madarak és Fák napja eredetéről érdemes tudni, hogy az 1800-as évek végétől szemlátomást pusztult erdő, mező. Az európai államok 1902. március 19-én egyezményt kötöttek a mezőgazdaságban hasznos madarak védelme érdekében. Már ebben az évben Chernel István ornitológus szervezett madarak és fák napját. 

Hivatalos bevezetésére Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter körrendeletben írta elő: évente egy napot a népiskolákban a tanító arra szenteljen, hogy a tanulókkal a hasznos madaraknak és azok védelmének jelentőségét megismertesse illetvee napon eper- vagy más gyümölcsfákat kellett ültetni, illetve öntözni 

Az állatvédő egyesület és a Magyar Ornitológiai Központ - Hermann Ottó irányításával - jelentősen támogatta ezt a nemes mozgalmat. Századunk első felében minden májusban sor is került erre a programra. A második világháború után sokat vesztett népszerűségéből, de a kilencvenes években ismét egyre többen ünneplik meg. 1996 óta kormányrendelet alapján a Madarak és fák napját május 10-én ünnepli az ország. 

Önző, elkényeztetett, ostoba kölyök módjára éljük fel a pótolhatatlan erőforrásokat, hagyjuk szanaszét létünk mocskos nyomát, és nem akarjuk észrevenni, nem akarjuk meghallani a figyelmeztetéseket. Százmillió évek során felhalmozott kincseket herdálunk el évtizedek alatt. A javakat elraboljuk, a költségeket a környezettel fizettetjük ki. Élvezzük az élő és élettelen környezetünk nyújtotta javakat, életfenntartó és egyéb szolgáltatásokat. Hisz oly természetes, hogy oxigéndús levegőt szívunk be és az általunk kilélegzett szén-dioxid nem halmozódik fel a légkörben. 

Vajon eszünkbe jut-e, hogy ez a bioszféra, az erdőségek és a tengeri (főként mikroszkópikus) növényzet szolgáltatása? És ingyenes! Talán ezért nem becsüljük…Vagy eszünkbe jut-e, hogy az életfenntartásra alkalmas időjárás és éghajlat is élőlénytestvéreink ingyenes, de megfizethetetlen szolgáltatása? Nem? 

Hát jusson eszünkbe legalább most, a Madarak és Fák Napján, a legpatinásabb zöld ünnepen, amely itt Magyarországon született egy évszázada. És jusson eszünkbe, hogy a vadon élő növény és állatfajok kipusztulásának ütemét már nem években, nem is hónapokban, vagy hetektben, nem napokban, hanem órákban és percekben mérik… 

A bükkerdő 

Gyermekéveim legszebb emlékei bükkerdőből mosolyognak felém. Hányszor osontam ki a házból, mélyedtem be a bükkösbe, az egyetlen templomba, amelybe igazán szívesen és eszem szerint tudok ájtatos lenni. 

És milyen is ez a templom! Földjét haloványsárga levelek borítják, oly szépen, mintha nem is a szél, hanem gondos kéz hintette volna el. A sudarak oly egyenesen , oly merészen állnak, mint a gót templom oszlopai, de nem oly komoran, mert kérgök szép világosszürke, fehírrel átfutott, s a márványozást a moha végzi rajtok. A koronák is úgy érnek össze, mint a gót bolthajtás ívezte: de a bükkerdő bolthajtása kacagó zöld s mesterlyukain nem a padlás szennye, hanem a tiszta kék ég nézeget be, belopódzik rajtuk a napsugár, mely a rezgő levelek árnyékával játékot űz a sudarakon, s ha forrásra talál, mint a tükörről, úgy pattan vissza róla, hogy valamelyik sudar derekára titokzatos Máriákat rajzoljon. 

Fenn az ágas-bogas karzaton ekkor megszólal az aranybegy. Hangja oly mélázó, mint a furulya szava, valóságos ének – akár a Mozart miseszólója. A csepp fitisz-madár szólama úgy avatkozik belé, mint a ministráns felelete. A csuszkák, cinegék, légykapók, rigók hívogatása adja e közösség énekét. Most egyszerre megszólal a pintyőke, a templom csengettyűje, mintha igazán leborulásra intene. 

Azalatt az apácapillangó torzomborz bundájába vonva fejét, úgy szundikál, mint az olvasózó vénasszony. A satyrus-pille sudarról sudarra szállva pajkoskodik, mint a rakoncátlan oskolásgyerek. Az Iris-pille pedig szárnyait nyitogatva, úgy kényeskedik, mint az újruhás kisleány, kit csak a ruhája vitt a templomba. A bükkfagomba is úgy áll a fa derekán, mint a szenteltvíztartó a gót oszlopon. A kis sziklatömb, moha és folyóka díszítésével, az oltár, a korhadó törzsök, melynek redveső kérgét, az ifjú sarjak zöldje fedezgeti, a keresztelő medence. 

De imádkozni mégsem lehet, mert nem engedi az erdő lármás pogánya, a mátyás, ki vár „mátyást” kiált, mégis voltaképpen azt mondja: „jön valami, vigyázzatok!”. A feketerigó rögtön megérti s csattogó hangra fakad. – Mély csend! 

Ekkor finom nesz hallatszik – talán egér futott végig a száraz leveleken? Nem az, mert egyszerre megingott a forrásőrző aljafa gallya, s egy véghetetlenül szelíd, szinte mélabús tekintetű, sötét szempár néz feléd, s egy pici fekete orr, magasra tartva, kérdést intéz a fuvalomhoz, s megkapja a feleletet: „Nincsen semmi baj.” És ismét zörög a levél, a fej eltűnt, hogy pár perc múlva ismét megjelenjék: kilép az anyaőz két kicsi gidójával, melynek sima köntöse oly kedvesen csillagos. Azok a finom csülkök oly ügyesen csúsznak a levelek közé, hogy alig okoznak valami zajt. 

Míg az anya lehajlik, hogy a hűs forrásban oltsa szomjúságát, az egyik gidó pajkosan cibálja a gally hegyét, a másik nagyokat döföget az anya tőgyén. 

Ismét megszólal a madárdal. Mintha gúnyolná a bolond mátyást, hogy már a szelíd jó baráttól is megijed, s hebehurgyán ráijeszt másra is, avval az ő rekedt, intő hangjával. 

Leszáll a pintyőke, előkerül a rigó: ők is isznak egyet, ügyelve, nehogy a köntös vizet fogjon. Szépen bemártják a csőrt, egy kicsikét szopogatnak, aztán magasra emelik a fejet csőröstül. Egy keveset hunyorítanak a szemmel, mert hát oly pompás ital a forrásvíz. 

Hermann Ottó 

Az erdő fohásza 

Vándor, ki elhaladsz mellettem, ne emelj rám kezet! 

Én vagyok tûzhelyed melege hideg téli éjszakákon, 

Én vagyok tornácod barátságos fedele, 

Melynek árnyékába menekülsz a tûzõ nap elõl, 

És gyümölcsöm oltja szomjadat. 

Én vagyok a gerenda, mely házadat tartja, 

és vagyok asztalod lapja, 

Én vagyok az ágy, amelyben fekszel, 

A deszka, amelybõl csónakod építed. 

Én vagyok házad ajtaja 

Bölcsõd fája ... 

... Koporsód fedele. 

Vándor, ki elmégy mellettem, 

Hallgasd meg kérésem: 

Ne bánts!