"Jobb kezében hét csillagot tartott, szájából kétélű éles kard jött ki, és tekintete olyan volt, mint amikor a nap teljes erejével fénylik. Amikor megláttam, lába elé estem, mint egy halott, ő rám tette jobbját, és így szólt: "Ne félj, én vagyok az első és az utolsó,"

(Jelenések könyve 1:16,17)

Minden évben igyekszem elmélyedni a Jelenések könyvében (még akkor is, ha az olvasása időnként ijesztőnek tűnik). Ilyenkor arra kérem Istent, hogy egy új felismeréssel ajándékozzon meg Önmagáról. Ebben az évben már az első fejezetben meghallgattatásra talált az imám.

A 12. verstől János leírja a feltámadott Jézus lenyűgöző látványát. Itt megálltam az olvasásban, és megpróbáltam magam elé képzelni a képet. Magam elé képzeltem Jézust, az Elsőt és Utolsót, amint ott áll, és tartja jobb kezében a hét csillagot. Nem akármilyen csillagokról van szó, mert ezek a csillagok a hét gyülekezet hét angyalát jelképezik. Most következik a megdöbbentő jelenet számomra: Amikor János a földre rogy a látomás során, (ki ne cselekedne ugyanígy?), Jézus lábaihoz esik, majdnem félholtan a félelemtől. A szöveg szerint Jézus a jobb kezével - ugyanazzal a kézzel, melyekkel a gyülekezetek csillagait tartja (közben nem állítja félre, vagy hagyja magukra őket), gyengéden lehajol Jánoshoz, hogy megnyugtathassa őt.

Hát nem csodálatos? Megváltónk lehajol, és jobb kezét nyújtja felénk. Ugyanazt a kezét, mellyel a csillagokat, a napokat és bolygókat irányítja, vagy mellyel a világon lévő gyülekezetét és a hírvivőit tartja.

Érted már? Annak ellenére, hogy Isten Fia hatalmas, dicsőséges erős Úr, fontosnak tartja a szükségleteidre - a fájdalmaidra, félelmeidre, érzelmeidre - való személyes odafigyelést. Megdicsőült és felmagasztaltatott voltában nem esik nehezére mélyre hajolni hozzád. Annak ellenére, hogy jobb kezével hatalmas és csodás dolgokat visz végbe, ő kész ugyanezzel a kézzel gyengéden megérinteni téged a legmélyebb szükségedben.

Uram, köszönöm hogy ezekben a versekben bemutatkoztál hatalmas és egyben gyengéd Úrnak lenni!