„Akkor hittek ígéreteiben, és dicséretet énekeltek. De csakhamar megfeledkeztek tetteiről, nem bíztak tervében.”

Zsolt 106,12-13

Mitchell, a kisfiam, kíváncsi gyermek volt. Ahogy megtanult beszélni, ugyanazt a három kérdést hallottuk tőle mindegyre: Miért? Hogy? Mikor?

Gyakran ragyogott csodálkozás csillogó szürke szemében. Ha főztem, odahúzta a konyhaszéket a tűzhely mellé, és felmászott rá. Minden hozzávaló érdekelte, amit beleraktam a lábasba. Miért használok barna tojást, és nem fehéret? Miért teszek az ételbe krumplit, és miért nem répát? Ami a répát illeti, miért narancssárga, és miért nem kék? Még akkor is voltak kérdései, ha egyedül játszott. Érdekelte, hogy készülnek a játékok. Hogy néz ki a gyár, ahol csinálják őket? Ki találta ki, hogy pont olyan legyen a játék, és miért ilyen?

Amikor nagyritkán csendben volt, akkor is tele volt rácsodálkozással. Ha kértem vagy kérdeztem tőle valamit, gyakran kaptam azt a választ, hogy: „Most nem. Gondolkozom.”

Ahogy nőtt, a kérdezősködés tovább folytatódott. Alig rakta le a talpát a padlóra reggel, már tudni akarta, mit terveztünk arra a napra. Ha együtt megyünk el valahová, azonnal minden részletre kíváncsi volt. Ha a gyülekezeti kiscsoporttal készültünk kirándulni, az izgatta, hol szállunk meg, mit fogunk enni, lesz-e számháború, beveszik-e vajon a focicsapatba. Képtelen voltam minden kérdésére választ adni. Sokszor csak annyit mondhattam, emlékezzen, mindig jól érezte magát, akármivel foglalkoztunk. Elég, ha annyit tud, hogy megtervezték számára az utat, az együttlétet úgy, hogy jól érezze magát.

Nem akartam visszafogni érdeklődő hajlamát, de néha olyan jó lett volna, ha csak hátradől, és élvezi az utazást, ahelyett hogy a nap minden elkövetkező percéről kérdezgetett volna.

Ha belegondolok, én is ilyen vagyok, mikor az életemről van szó. Elvárnám, hogy Isten számoljon be előre a következő eseményekről. Magyarázza el, hogy fog kibontakozni az életem. Örülnék, ha füstjelekkel felírná lelkem egére a válaszokat az összes miértre, hogyanra, mikorra.

Így járt a régi izraeliták esze is. Néha bíztak az Úrban, hittek ígéreteiben. Máskor meginogtak, elveszítették a talajt lábuk alól. Tudni akarták a hogyant. A mikort. És főleg a miértet.

Erről szól mai igénk is: „Akkor hittek ígéreteiben, és dicséretet énekeltek. De csakhamar megfeledkeztek tetteiről, nem bíztak tervében” (Zsolt 106,12-13).

A Szentírás arra tanít, hogy bízzunk Isten ígéreteiben. Ő hűséges. Reményteli jövőt tervezett nekünk. Védelmez minket, gondoskodik rólunk. Ő tudja, mit miért tesz, még ha olykor mi nem is hiszünk ebben. És igen, még akkor is, ha úgy tűnik, csendben van és nem csinál semmit.

„Az Úr hűséges minden szavában, és jóságos minden művében”- olvassuk a 145. zsoltár 13b-ben. Nem azt ígéri, hogy mindig mindenbe beavat minket. Nem ígér részletes leírást minden tervéhez. Azt ígéri, hogy a kimenet nekünk jó lesz, és Neki dicsőségére szolgál.

Azzal, hogy nem kapunk előre részletes magyarázatokat, Isten a hitünket erősíti. Odamehetünk Hozzá, imádságban kérhetjük, hogy csendesítse el nyugtalan szívünket. Kérhetjük, hogy növelje bennünk a hitet, ne emésszen fel az aggódás, segítsen bízni abban, hogy Ő, a legbölcsebb szülő, a mi javunkat tartja szem előtt.

Istenre tartozik jövőnk kibontása. A mi dolgunk az, hogy bízzunk Benne, és dicsőítsük Őt eközben. Hagyjuk abba a vágyakozást, hogy lelkünk egére füstjelekkel minden választ előre felírjon, ehelyett inkább véssük szívünkbe ígéreteit. És azután? Éljünk úgy, mint akik hisznek az ígéretekben.

Uram, segíts kérlek minden nap, hogy a magyarázatok helyett azt kutassam, hogyan tudnék még szorosabban Veled járni.  Ámen.