Hidd el mama, én tiszta szívemből maradnék, nehezemre esik ilyen sok jó barátot itt hagyni. Tudod, mennyi barátom, van nekem? Az egész utca barátom, még a szomszédos utcák gyermekei is mind az én barátaim. Még akiket nem ismerek, azok is rám köszönnek az iskolában:

- Szervusz Balázska, hogy vagy, hallottam már rólad, legyünk barátok!

Amikor az első nap az előkészítő osztályba nem bírtam bemenni, mert mindahány osztálytársam az ajtóban akartak köszönteni, egy kicsit ideges lettem de aztán rájöttem, hogy szeretetből teszik, és azután még büszke is voltam rá, hogy nekem milyen sok barátom van.

Még a felnőttek is odafigyelnek rám a faluban. Nincs olyan néni, vagy bácsi, aki meg ne szólítana, hogy: 

– Szervusz Balázska, mikor mész Londonba? Ne hagyjál itt bennünket, neked itt a helyed közöttünk! 

– Emlékszel még Balázska, amikor legelőször ízlelgetni kezdted a szavakat, azt mondtad: Apa elment „dódozni”, hogy „pénzet hozzon”? A teknősbékát „taknyosbékának” nevezted, a gyíkot „kicsi rokodilnak” és a testápolókrémet „testnevelő-krémnek”. Jó volt az a mondásod is, amikor megcsípett egy „tüzes hangya” (vörös hangya helyett), te akkor „elgondolkoztál” (nem gondoltál rá), és nem fájt!

Az óvónéni pedig gyakran elemlegette a vadász-történetemet, amit álmomban láttam, és bár ne meséltem volna el. Úgy volt, hogy a kétcsövű puskámmal vadászni mentem, és lőttem három mókustojást, majd megrántottam és megettem. Kínáltam a mókusanyukát is, de nem akarta megenni saját fiókáit.

Ilyenkor égtek a füleim a szégyentől. Tudod mamus, nem szeretem, amikor visszamondják ezt a történetet, szégyellem a saját butaságomat, de akkor még honnan is tudhattam volna, hogy a mókus nem tojik tojást, hiszen akkor még csak napis voltam, de mostanra már előkészítőt végeztem, hamarosan első osztályos leszek.

Tatára is néha neheztelek, mert mostanában azzal riogat, hogy: 

– Mi lesz veled Balázska, hiszen te még „londonul" sem beszélsz.

Mintha én nem tudnám magamról, hogy mit ismerek és mit nem! Ugyanis az én korombeli gyermekek hamarább megtanulnak egy másik nyelvet, mint a felnőttek. Anya mesélte, hogy abban az iskolában, ahová én járni fogok, még van egy magyar kislány, aki nem beszélt londonul. Most negyedik osztályos, osztályelső lett, és több dicséretben részesült. Ezért a suliban, ahová én megyek nagyon kíváncsiak rám, mert úgy tudják, hogy minden magyar gyermek okos és tisztelettudó. Fényképről már ismernek és nagyon várnak rám. Ott a gyermekek ingyen kapnak könyveket, füzeteket, író- és rajzeszközöket, teljes tanfelszerelést. Még tolmácsunk is lesz, ameddig szükséges, aki lefordítja nekünk, amit nem értünk. Ha akarod tudni, reggel kilenc órára, megyünk suliba, így jobban ki fogjuk pihenni magunkat, és nem lesz olyan nehéz a felkelés.

Bundást is sajnálom. Hogyisne sajnálnám, hisz én neveltem fel! Amikor hozzánk került olyan gyámoltalan volt, hogy még a tyúkok is megcsipkedték, ha nem vigyáztam rá. Az ételét is megették. Aztán nagyra nőtt, nagyon nagyra, majdnem olyan magasra, mint én most. Minden nap enni adtam és friss vizet, megtanítottam játszani, és még sok mindenre, amit egy kutyának tudnia kell. Apa azt mondta, jobb volna elaltatni, minthogy csavargó kutya legyen. Az nem fáj majd neki, csak egyszerűen elalszik örökre. Én ezzel nem értettem egyet. Miért haljon meg egy barátom – mert ő a barátom volt! – csak azért, mert mi hűtlenek lettünk hozzá? Végül apa addig keresett, amíg talált neki egy gazdát, egy juhászt az esztenán. A tegnap vittük ki a hegyekbe, az utolsó pillanatig vele akartam lenni. Sírva búcsúztam el tőle. Amikor elindultuk a juhász bácsi megkötötte Bundást. Soha nem volt megkötve, szegény. Jóval nagyobb volt a többi kutyánál, és mégis elsírta magát.

Ne hidd, hogy hazudok, mama, rendes könnyeket hullatott, mint én, és amikor már nem láttuk őt olyan keserves orgonálásba kezdett, hogy majdnem megszakadt a szívem! De mit tehettünk volna, apa azt mondta, hogy nem engedik fel a repülőre.

Amikor kicsike voltam, a repülőnek azt mondtam, hogy „repülő-repülő”, mert rá akartalak vezetni benneteket, hogy nekem olyan repülő kell, amely repül is, nem csak a neve repülő. Sose kaptam meg, pedig hogy vágytam rá! De mi, holnap reggelig csak egy kicsikét kell aludjunk ahhoz, hogy felüljünk egy rendes repülőre. Miután átrepüljük az Óperenciás tengert, leszáll. Ott vár anya minket, és azután mindig együtt látjuk meg a „süssfelnapocskát!” 

Nekem mos aludnom kell, mama, hogy kipihenjem magam, mert nemsokára kelünk, még a napocska előtt. Sokat utazunk még addig a városig, ahonnan a repülők a csillagos égig szállnak fel. Csak bele ne ütközzünk valamelyikbe! De apa azt mondta, hogy szorgos angyalkák elseprik az utunkból őket.

Mama, tudod, miért nem félek utazni a magasban? Mert biztos vagyok benne, hogy anya vár a nagy víz túlsó partján, és végre együtt lehetek azokkal, akiket nagyon szeretek! Na persze, téged is szeretlek, tatát is szeretem, a barátaimat is, és a tanító nénit is. Az egész falut szeretem. Csakhogy, nem vihetlek magammal mindannyiatokat a repülőn, mert nincs akkora gép az egész világon, amiben elférnétek.

Ne búsulj, mamus! Visszajövök, amikor kikapjuk a hosszú nyári vakációt! Visszajövök anyával és apával. Látni fogjuk egymást, és Bundást is szabadságra kérhetem a hegyekből, ahol a bárányokat őrzi.

Mama, arra kérlek, vigyázz rám nehogy elaludjak, és ne legyek kész mire Gyuri, jön a kocsival. És arra is legyen gondod, nehogy apa itt felejtsen!

Kétezertizennégy szeptember ötödikén, pénteken reggel kilenc órakor, amikor a „repülő-repülő” leszállt, a nyirkos ködös London elnyelte Balázskát. Közömbösen. A legdrágább kincsünket, a szemünk fényét, lelkünk vigasztalóját, és nem maradt itthon már csak két unokánk.

Megkérdezném én azokat az urakat, kik az ország vezetését mímelik, és milliók sorsával komolytalankodnak: hány Balázskát kell még elnyeljen London, hány apát és anyát, hány boldogságot és reményt?

Sebők Mihály