Évközi 16. hét
Mik 7,14-15.18-20
Legeltesd botoddal népedet, örökséged nyáját, mely magányosan lakik az erdőségben, a kertek közepén. Legeljék Básánt és Gileádot, mint a hajdankor napjaiban. Mint azon a napon, amelyen kivonultál Egyiptom földjéről, csodálatos dolgokat mutatok majd neki. Melyik isten hasonló hozzád, aki megbocsátod a gonoszságot, és elengeded örökrészed maradékainak bűnét? Nem folytatja tovább haragját, mert az irgalmasságot szereti. Ismét irgalmaz Ő majd nekünk; leveszi rólunk gonoszságainkat, s a tenger mélyére veti minden bűnünket. Hűséget tanúsítasz majd Jákob iránt, irgalmasságot Ábrahám iránt, amint megesküdtél atyáinknak a hajdankor napjaiban.
Mt 12,46-50
Miközben beszélt a tömegekhez, íme, anyja és testvérei megálltak kint és kérték, hogy beszélhessenek vele. Valaki szólt neki: „Íme, anyád és testvéreid kint állnak és beszélni akarnak veled.” Ő ezt felelte annak, aki szólt neki: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” Azután kitárta kezét tanítványai felé és így szólt: „Íme, az én anyám és testvéreim. Mert mindaz, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyekben van, az az én fivérem, nővérem és anyám.”
Lehet, hogy az ember, amikor imádkozni kezd, azzal a szándékkal kezdi dicsérni az Urat, hogy ezzel elérjen nála valamit. Amikor azonban az igaz Isten elé járul, ez a gyatra, túlontúl emberi séma egyre jobban tágulni kezd, átalakul, kinyílik a végtelenre. Hiszen az imádkozó ember rádöbben Isten közelében, hogy ő nem csupán nagy Úr, hanem maga a teremtő és irgalmas Isten, akit szemlélni annyi, mint elmerülni a végtelen jóság óceánjában. Ez a felismerés szinte elfeledteti vele a konkrét kérést, hiszen bármi nagyot és fontosat, akár szent dolgot akart is, eltörpül a mellett a hatalmas ajándék mellett, amit Isten azoknak készít, akik őt szeretik. Minden őszinte imádság arra a csodára nyitja föl az imádkozó ember szemét, hogy Isten nem valamit akar adni, hanem önmagát.
A próféta ezt még ugyan nem tudja, mégis ennek a titoknak erőterébe emelkedik. Istenre való figyelése, elragadtatott csodálata olyan megingathatatlan bizonyossággal tölti el, mely az abszolút jövőre vonatkozó szilárd meggyőződés alapja: hogy minden látszat ellenére Isten mégis csak meghallgatja az ember kérését.
Sok keresztény imádkozóban is az ősi, istentelen világ működik, amikor Istenhez fordul. Amikor baj éri, amikor nehéz döntés előtt áll, elmegy a templomba, többet tesz a szokásosnál a perselybe, esetleg többet is imádkozik, de mindezt csak a kitűzött cél érdekében teszi, s amint azt elérte, visszatér langyos és bűnös életviteléhez, amelyhez Istennek semmi köze sincs.
Az igazi imádság ezzel szemben, amely Isten szemléletén és csodálatán nyugszik, nem saját céljainak akarja megnyerni Istent, hanem az ember bensejét alakítja át egyre jobban Isten csodáinak és törvényeinek befogadására. Aki így imádkozik, annak nincs „profán” élete, annak minden napját, az ünnepeket és a hétköznapokat egyaránt Isten közelségének tapasztalata szövi át. Többé nem önmagára tekint, mert akkor az a kísértés érheti, hogy visszaesik a bűnbe, a gőgbe például, ha egy pillanatig is önmagának tulajdonítja, amit Isten kegyelme művelt vele. Az az ember viszont, akit elragad Isten irgalmának szemlélése, mely számunkra a prófétákat messze túlszárnyalva felragyogott Urunk, Jézus Krisztusban, az nem csupán az őszinte imádság örömét és Isten közelségének boldog perceit éli át nap mint nap, hanem valóságosan kiszabadul a bűn rabságából, gyökeresen szakítani képes a világ szerinti életmóddal, s már nehezére esik, hogy Istennek akár legkisebb parancsával is szembeszegüljön.
Kommentáld!