Évközi 29. hét - Szent II. János Pál pápa
Ef 4,7-16
A kegyelmet azonban mindegyikünk Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kapta. Ezért mondja az Írás: „Felment a magasba, foglyokat vitt magával, s ajándékokat adott az embereknek.” Az pedig, hogy „felment”, mi mást jelent, mint hogy le is szállt a föld alsó részeire? Aki leszállt, ugyanaz, mint aki felment, feljebb minden égnél, hogy betöltsön mindent. Ő tett egyeseket apostollá, másokat pedig prófétává vagy evangélistává, ismét másokat pedig pásztorrá és tanítóvá, hogy alkalmassá tegye a szenteket a szolgálat végzésére Krisztus testének felépítése céljából, amíg mindnyájan eljutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, az emberi érettségre, olyan életkorra, amelynek mércéje Krisztus teljessége; hogy ne legyünk már ingatag gyermekek, és ne vessen minket ide-oda a tanítás bármely szélfúvása emberi megtévesztéssel és tévedésbe ejtő álnoksággal. Ellenkezőleg, járjunk az igazság szerint szeretetben, és mindenben nőjünk fel őhozzá, Krisztushoz, aki a fej. Általa az egész test, az összekötő ízek segítségével egybefogva és összetartva, minden egyes rész sajátos tevékenységével gondoskodik saját növekedéséről, hogy felépüljön a szeretetben.
Lk 13,1-9
Éppen abban az időben voltak ott néhányan, akik hírt hoztak neki azokról a galileaiakról, akiknek a vérét Pilátus az áldozatukéval vegyítette. Ő ezt felelte nekik: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel mindezt elszenvedték? Mondom nektek: Nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek. Vagy az a tizennyolc, akire Síloében rádőlt a torony, és megölte őket? Azt hiszitek, hogy vétkesebbek voltak minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Mondom nektek: Nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek.” (...)
Annak a bizonyos lelki egységnek, amelyről tegnapi elmélkedésünkben volt szó, s amelyen kívül minden más egység törékeny és mulandó, a mai Szentlecke újabb dimenzióját nyilatkoztatja ki. Emberi próbálkozásaink kudarcán túl új út nyílik az igazi egység megvalósulása felé: a hit és Isten Fiának, Jézus Krisztusnak megismerése, mégpedig közös megismerése. Lehetséges, hogy vannak barátaink, ismerőseink, akikkel gyakrabban találkozunk és beszélgetünk, talán az ízlésünk is jobban megegyezik, mint hittestvéreinkkel, mégis, Isten országa sokkal szorosabb kötelék, sokkal mélyebb egység, mint a földi barátkozások.
Az egység, amelyre Isten hív minket, felülmúl minden érdekazonosságot, érzelmi harmóniát, ám csak Jézus Krisztus megismerésében lehetséges. Ezért az Egyházban lévő egység a legmélyebb, a legvalóságosabb, ugyanakkor a legveszélyeztetettebb is, mert ha nem tudatosítjuk és nem vállaljuk, betemetődik, és talán örökre elszakadhatunk egymástól. Ehhez az egységhez nem elég a kölcsönös rokonszenv, közös érdeklődés, de a tanítás, a vallási ideológia átadása sem, hanem csak a Jézus Krisztusba vetett személyes hit és az ebből kinövő egzisztenciális párbeszéd, amely már az örök élet kezdete.
Urunk Jézus, kérjük kegyelmedet, hogy felnőjünk Hozzád, s eljussunk a Te életkorod teljességére, arra a közösségre és egységre, melyben Te vagy az Atyával és a Szentlélekkel, melyért az utolsó vacsorán imádkoztál, s melyre a Szentlelket szívünkbe árasztva akarsz elvezetni.
Szent János Pál pápa, akit az isteni gondviselés pásztorrá és tanítóvá tett az Egyházban, imádkozz érettünk, hogy az az egység, melyért annyit fáradoztál földi szolgálatod idején, a Lélek erejében megvalósulhasson közöttünk.
Kommentáld!