„Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta.” 

Lk 10,33

Fülledt nyáreste borította be a hátsó verandát, ahhoz is meleg volt, hogy megbillentsük a hintaszékeket, amiken ültünk. Egyetlen könyörülő szellő se rezdült. A pillanat nyugalma csendre késztetett. Csak hallgasd. Légy irgalmas. Térdét felhúzta az arcáig, a tekintete könyörgött. „Kell valaki, aki mellém kuporodik a gödörben. Aki segít kitörnöm a bánatból.”

Egy gombóc a torkomban válaszolt a fájdalmára. A történések leütötték. Félholtan hevert az élet útja mentén.

Kényelemszeretetem intett: surranj ki a vészkijáraton, mielőtt elárasztja lelked a zavartkeltő irgalom. Közismert sémaválaszok tülekedtek az ajkamra:

Az idő meggyógyítja a sebeket.

Amibe nem halsz bele, attól megerősödsz.

Isten időzítése mindig tökéletes.

Mindennek eljön az ideje.

„de amikor meglátta, elkerülte” (Lk 10,31b).

Nem tehetem meg, hogy elmegyek a vesztesége mellett. Hogy előre gyártott szavakat dobok rá, miközben átlépek a fájdalmán. Sokszor jobb visszatartani egy mondatot, mint hanyagul odavetni. Hallgass. Figyelj rá. Légy irgalmas.

„Egy szamaritánus pedig, amikor odaért és meglátta, megszánta; odament hozzá…” (Lk 10,33-34a)

Nem akarom sima sajnálkozással megérinteni. A sima dolgok nem tapadnak. Az átélt irgalom tapaszát ragasztom a sebére.

A közhelyek nem hoznak megkönnyebbülést. A csendes jelenlét, az odafigyelés, a könyörülő kéz segít. Az Ige igazsága irgalmas cselekedetekkel párosulva elindíthatja a gyógyulás folyamatát. Be kell lépnünk a gödörbe. Belesüllyednünk a csendbe. Hallgass. Figyelj rá. Légy irgalmas.

„olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta.” (34. v.).

Az irgalmas szamaritánus többet tett, mint hogy odalökött pár pénzdarabot, egy pokrócot vagy egy kortynyi vizet adott. Első volt a sorban, aki ápolta a sebesültet, segített neki talpra állni és meggyógyulni. Az irgalmas szamaritánus megállt, odahajolt hozzá, és biztosította a szükséges segítséget.

Azon a fülledt estén barátnőm lassú gyógyulása elkezdődött. Nem sokat tehettem, de segítőkész lélekkel adtam, amim volt - és a segítő szándék sokra képes. A karom nem mozdult, de hozzáért az övéhez, az élet valóságát közvetítette. Figyeltem reménység szintjének ingadozását, s ha alacsony volt, feltöltöttem.

Az irgalom az újrabízás, a feltámadó hit lehetősége felé irányította. Mások tanácsokkal látták el, imádkoztak érte, igaz szavakat mondtak neki. Karunkkal alányúltunk, felemeltük, és kihoztuk a gödörből. A gyógyulás felé fordítottuk.

„Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked.” (35. v.)

Évek múltán összetört a szívem. Darabkái szanaszét gurultak, mint üveggyöngyök a dobozból. Meginogtam, majd elvágódtam a fájdalom mocsarába.

Barátnőm odajött hozzám, a túloldalon hagyta a „fel a fejjel”, „az, hogy szerettétek egymást, megéri a veszteséget” – szerű közhelyeket. Odahajolt a fájdalmamra. Csendben, figyelve, irgalmasan. Egy enyhe tavaszi reggelen, ugyanazon a verandán, előttünk két kávéscsésze.

„Újra egész leszel. Meg fogsz gyógyulni. Hinni fogod még, hogy Isten jó, vannak tervei veled, nem hagyott el sohasem.” Egy szemhunyorítással folytatta: „Valaki mondta ezt egyszer nekem, és igaza volt. Újra hiszek; újra bizakodom.” Az Irgalom rábólintott, ketten átkaroltak, és segítettek felállni. Ideje indulni; ideje gyógyulni.

„Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?" Ő így felelt: "Az, aki irgalmas volt hozzá." Jézus erre ezt mondta neki: "Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj."” (36-37. v.)

Köszönöm, Uram, gyógyító irgalmadat. Köszönöm, hogy osztoztál fájdalmamban, mikor meghaltál a kereszten. Kérlek, nyisd meg a szemem, hogy meglássam magam körül a szenvedőket, taníts meg csendben lenni, figyelni rájuk és irgalmat gyakorolni. Ámen.