„És te, Betlehem, Júda földje, semmiképp sem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között, mert belőled támad majd a fejedelem, aki pásztora lesz népemnek” (Mik 5,1–3). Horváth Zoltán terézvárosi plébános írását olvashatják.

A mágusok, miután látták a csillagot napkeleten, Jeruzsálemben keresik a zsidók újszülött királyát. Amikor Heródes az írástudók segítségét kéri abban, hogy hol kell megszületnie a Messiásnak, azok Mikeás prófétának fent idézett jövendölését találják meg. A bölcsek ennek alapján mennek a Jeruzsálem közelében található Betlehembe.

Betlehem mára teljesen egybeépült Jeruzsálemmel. Az egyik zarándokutunk alkalmával a dimbes-dombos, kopár és sivatagos Betlehem girbegurba utcáinak egyikében található, az ortodox egyház tulajdonában lévő szálláson töltöttük az éjszakát. Este kimentem az erkélyre, ahonnan szinte leírhatatlan látvány tárult elém. A csillagoktól fénylő égbolton talán volt is egy, amelyik fényesebben ragyogott a többinél. Az egyik oldalon kis, kopottas házak álltak, amelyekben éppen csak pislákoltak a fények, a sivatag felől pedig teljes volt sötétség, és hideg szél fújt. Tehát itt született a Világ Világossága? Ebben a szegényes, poros, ma is mindössze huszonhétezer lakosú, rendezetlen kisvárosban? Nem, még ennél is szegényebb, primitívebb és ridegebb körülmények között, a kisváros szélén, egy istállóban jött a világra. 

A karácsony nálunk a fények ünnepe. Budapesten az Andrássy út és a körút között áll a templomunk, a gyönyörűen feldíszített városrészben. Csillogó fények mindenütt, a Vörösmarty és a Szent István téren a fákat kis fényfüzérek díszítik, mesebeli a látvány. És a kirakatokban a világhírű divatcégek szebbnél szebb, csillogó ruhái, táskák, cipők, ékszerek, porcelánok… Leírhatatlanul gyönyörűek a feldíszített karácsonyfák az Operaház előtt is, a felcsendülő karácsonyi énekekkel.

A Szentföldön járva egy másik alkalommal egy Betlehemben élő palesztin család vendégei voltunk. Az apuka az egyik budapesti egyetemen tanult. Finom keleti édességekkel és a szaléziak által készített helyi cremisáni borral kínálnak. A beszélgetés igen lehangolóan indult, mert kiderült, a keresztény családok sorra elhagyják a várost. Ellehetetlenül az életük, pedig ők palesztinok, akik a Palesztin Autonóm Területeken élnek. Viszont keresztények, Krisztushoz tartoznak. Amikor megkérdeztem a családfőt, ők miért maradtak itt, az orvos apuka így válaszolt: Hová mehetnénk? Talán Dél-Amerikába, Európába, mint a többiek? Nem, mi itt maradunk, ahol Urunk született, ahonnan a világ megváltása elindult. Nekünk, keresztényeknek a legfontosabb, hogy itt éljünk, itt tegyünk tanúságot, ahol Krisztus és mi is születtünk.

Betlehemben az a legmegrendítőbb, amikor a hosszas sorban állás után lejutunk a Születés Bazilikájának altemplomába, és karácsonyi énekeket énekelve megérintjük a csillagot, amely Jézus születésének helyét jelzi. A tizennégy ágú ezüstcsillag az oltár alatt azt a háromszor tizennégy nemzedéket jelöli, amely Ábrahámtól Jézusig élt. Így bizonyítva Szent Máté leírása alapján a zsidók és minden nép számára, hogy Jézus az Isten ígéreteinek beteljesítője, azaz az egész emberiség Megváltója. Az ott pislákoló két mécses pedig Jézus két természetét, az istenit és emberit hirdeti a maga egyszerűségében. Mert Jézus egyszerűen és csendben érkezett erre a világra, úgy, ahogyan egy mécses lángja pislákol. Könnyen kialszik, ha nem kap elegendő olajat és levegőt. Mindkettőre szüksége van a hitünknek: Isten kegyelmére és az ember őszinte odaadására, amellyel befogadja őt, és nem úgy tesz, mint a korabeli betlehemiek, akik között nem talált helyet a szálláson.

Amikor évekkel ezelőtt, még Göncz Árpádné, az akkori köztársasági elnök felesége közbenjárására és támogatásával, fogyatékkal élőket vezethettem Krisztus nyomában a Szentföldön, a siketek megkérdezték, hogy énekelhetnének-e a szentmisén az Alexandriai Szent Katalin katolikus templom felől megközelíthető betlehemi barlangban. Furcsálltam a kérésüket, nem csupán azért, mert nyár lévén rekkenő volt a hőség, és a karácsonyhoz a tél, a hideg és a fagy élménye kapcsolódik bennünk, hanem azért is, mert nem tudtam, hogyan énekelhetnek a siketek. De hiszen nem némák! Csupán a hangjuk nem olyan artikulált, mint a miénk, hallóké. Ám hogy mélyebbről, a szívükből szól, az egészen bizonyos – értettem meg. Vezetőikkel,  Szilágyi Vilma és Izabella kalocsai iskolanővérekkel átéreztük, hogy most bátran kiengedik máskor visszafogott hangjukat és „torkuk szakadtából”, tiszta szívükből dicsőítik Istent. „Dicsőség a magasságban Istennek!” Ez a felszabadult ének ott él bennem azóta is, amikor gondolataimban, oly sokszor, Betlehemben járok. 

Az 1980-as években történt, hogy amikor megérkeztünk a bazilika előtti Jászol térre, puskaropogás hallatszott. Azonnal betereltek minket a templomba. A bazilika olyan, mint egy erődítmény, biztonságot adott, ahogyan annak idején a templomok, ahová az üldözöttek menekültek. Alacsony kapuzata és magas küszöbe miatt nem is olyan könnyű a bejutás ide. Azt mondják, azért csinálták ilyenre a bejáratot, hogy a törökök ne tudjanak bemenni lóháton. Én azonban mindig úgy éreztem, azért ilyen alacsony a kapuzat, mert a csodát, hogy Isten emberré lett, csak mélyen meghajolva, alázattal lehet fogadni. Krisztus születésének szent helyére nem léphetünk be másként, csak így. Megrázott minket ez a békétlenség éppen ott, ahol Isten békét hozott az ellene fellázadó emberiségnek, s angyali szózat hirdetette: „Békesség a földön a jóakaratú embereknek!” Ugyanakkor azt is megértettük, hogy egyedül csak Krisztus békéje teremthet nyugalmat az emberek és a népek között. Ahogyan ő mondotta később apostolainak: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek.” 

Elgondolkodtató, hogy Szent Jeromos itt élt, a betlehemi barlangokban, mert egészen közel akarta érezni magát az emberré lett Istenhez, s Igéit úgy akarta lefordítani számunkra, hogy az „vulgata”, mindenki számára érthető legyen. Emberi értelemmel fel nem fogható, hogy Jézusban miként lett az Isten emberré értünk, a mi üdvösségünkért. S egyszerűségével, ridegségével, ugyanakkor békét árasztó csendjével és meghittségével ugyanilyen felfoghatatlan csoda Betlehem városa is. Igen, Isten így, „harmatlábakon”, egyszerűen és finoman közelít hozzánk, jó akaratú emberekhez, de még az őt be nem fogadókhoz is. Kívánom, hogy ezt a betlehemei csodát, Isten hozzánk lehajoló szeretetét minél többen megtapasztalhassuk a karácsonyfáink alatt, a kis betlehemet szemlélve, és egyszer ott, a júdeai Betlehemben is.

Horváth Zoltán

Fotó: Wikipédia

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2018. december 23–30-i, karácsonyi ünnepi számában jelent meg.