Élt egy világhírű kötéltáncosról, aki arra vállalkozott, hogy a Niagara-vízesés fölé kifeszített kötélen végigmenjen. Hozzákészülődött a nagy mutatványhoz, mire elindult, már egész nagy tömeg volt körülötte. Az emberek szorongva várták, hogy mi fog történni. Mikor épségben lejött a kötélről, lelkes éljenzés és taps fogadta. A kötéltáncos így szólt az emberekhez 

— Mit gondoltok? Át tudok tolni egy talicskát ezen a kötélen? 

Először nagyon meglepődött mindenki a kérdésen, majd valaki azt mondta:

— Szerintem igen. Aki ilyen világhírű kötéltáncos, az meg tudja ezt csinálni.

Így is történt. A kötéltáncos újra nekivágott az útnak, most már talicskával a kezében. Az emberek lélegzetüket visszatartva figyelték az eseményeket, mikor aztán újra épségben földet ért, viharos taps tört ki. Aztán a kötéltáncos újra megszólalt.

— Láttátok, hogy át tudtam tolni, a talicskát. Most újra elindulok és valamelyikőtöket átviszem a talicskában. Ki vállalkozik rá, hogy beleül?

Döbbent csend fogadta a kérdést. Hát persze, hogy elhisszük, hogy át tudja tolni újra azt a talicskát, de hogy bele is üljünk! Akkor inkább nem hisszük el! Nem akarunk leesni és meghalni! – gondolták az emberek.

A hosszú csend után egy kisfiú kivált a tömegből, odament a kötéltáncoshoz és így szólt:

— Én beleülök, a talicskába!

Mindenki elképedt. Ki lehet ez a kisfiú? Természetesen minden érvvel le akarták beszélni a veszélyes vállalkozásról, de nem sikerült. A kisfiú beleült a talicskába és elindultak.

Az emberek halálra rémülve nézték a kötelet és a kötéltáncost. Egy örökkévalóságnak tűnt az idő, amíg visszatért a földre. Az eddigieknél sokkal nagyobb éljenzés fogadta.

Az emberek egymás szavába vágva kérdezték a kisfiútól:

— Hogy mertél beleülni a talicskába? Nem féltél? 

A kisfiú csendesen ennyit válaszolt.

— Miért féltem volna? Hiszen az édesapám ő, aki vigyáz rám!

Eszembe jutnak azok az események, amikben mindenáron én akartam a megoldást megtalálni, a nehéz helyzeteket megoldani, ahelyett, hogy Istenre bíztam volna őket, „beleültem volna a talicskába” és hagytam volna, hogy vezessen, amerre Ő akarja. Milyen más lett volna minden!

Úgy érzem, rajtam kívül még sokan tudnának hasonló tapasztalatokról beszámolni, hogy hányszor próbáltak meg „okosabbak lenni Istennél”!

Talán ez a kis történet segíthet abban, hogy merjük újra- vagy talán először igazán rábízni életünket Isten szeretetére, hogy elhiggyük. Ő a legjobbat akarja a számunkra s, hogy egyszer őszinte hitvallásunkká válhasson ez a kis vers-részlet:

Életem ott van Isten tenyerén,

Azért nem félek én!

Bármi fáj nekem,

Mosolyog a szemem.

Száz jajszó között is bízom vakon,

Hitem fel nem adom!

Rám törhet vadul ezer baj, veszély,

Isten így szól: NE FÉLJ!

Miért is, mitől is félhetnék én

Az Isten tenyerén?!”