Hét történek - hét mozaik kocka

"Hét történet, hét kis mozaikkocka, megvilágosodásom útjának kis állomásai. Találkozások a parancsolatokkal, melyek betartása nem szegényebbé, hanem sokkal gazdagabbá tettek, nem elvettek álmaimból, hanem kibontották szárnyaimat."

Néhány kis mozaikkockát szeretnék felmutatni, életem néhány olyan pillanatát, amikor szétszakadtak körülöttem a láncok, és azt éreztem, hogy szabadon felemelkedhetek és szállhatok.

Huszonévesen, öntudatosan álltam Csíksomlyón a kegytemplomban a karácsonyi szentmise előtti forgatagban. Életemben soha nem ministráltam, és ennek egyik komoly oka a csipkés, fodros ministránsruha volt. Gyerekkoromban, ha édesanyám azt akarta, hogy valahova ne nyúljak, akkor odatett egy kis darab csipkét, fodrot, és én a magam fiús keménységével azt messze elkerültem.

Viszont az előbb említett karácsonyi misén a jó Romulád testvér megkért, hogy perselyezzek. Válaszomra nem is várva szoknyát és egy csipkés karinget adott rám, kezembe nyomott egy zörgő adománygyűjtő perselyt, és már kint is voltam a templom hajójában.

Azonnal leizzadtam, úgy éreztem, hogy minden szem rám tapad. Láttam magam előtt a nagy tömeget, benne a sok ismerős arcot: azokat a lányokat, akiknek, mint minden fiú, imponálni akartam, és most mint egy koldus, nyújtottam eléjük a folyamatosan csilingelő perselyt az adományokért. Hihetetlenül nehéz volt! Magamban csak egyetlen mondatot ismételgettem: "Szeretlek, Uram! Nagyon szeretlek!"

Feladatomat bevégezve leültem a padba, és lassan hihetetlen felemelő érzés szállt meg: éreztem, hogy szabad vagyok! Szabad, mert nem az embereknek való megfelelési vágy vezet, hanem a szolgáló szeretet és a jóság. Talán ekkor éreztem először igazán szabadnak magamat.

Egy kiránduláson éjjel a sátor melegében mellém bújt egy lány. Abban az évben kezdtem fontolgatni, hogy a teológiára megyek. A kedves lány kacér keze derekamra fonódott, felforrt a vérem. Éreztem, hogy mint felnőtt férfinak, most kezdeményeznem kellene. De a bennem érő elhatározástól vezetve sétát javasoltam a friss hegyi levegőn. Szépen ragyogtak a csillagok a csendes, hűvös éjszakában, és éreztem, hogy szabad vagyok.

Szabad a testi vágy feletti uralomra, szabad a tudatos döntésre, hogy ne ösztöneim játékszere legyek, hanem magam határozzam meg, hogy merre is vegyem az életutam. Hihetetlenül jó volt érezni, hogyha remeg is a testem, mégis engedelmeskedik az akaratomnak.

Mindig nagyon kevés dologhoz ragaszkodtam, de volt néhány könyv, mely számomra mindennél kedvesebb volt. Az egyiket, Nagy Szent Teréz írásait kölcsönadtam. Sajnos elveszítették.

Hihetetlen szomorúság, düh és harag volt bennem, hisz pótolhatatlan veszteség ért a kommunista időben, mikor vallásos könyvhöz szinte lehetetlen volt hozzájutni. Ültem magamban és bosszankodtam. Egyszerre csak belém sajdult: nincs ez jól, hogy  a könyvek birtoklása ennyire megköt engem. Nagyon megszégyelltem magam. Bementem a szobámba, és szépen, nagybetűkkel beleírtam minden könyvembe, hogy "Tied és mindenkié!" Majd néztem a mindennél drágább kincseimet, melyeket mindenki tulajdonává tettem, és éreztem, hogy szabad vagyok. Éreztem, hogy nem birtoklom, hanem már magaménak tudom a szent könyveket: nem használom, hanem élem a bennük foglaltakat, és ez ott, akkor hihetetlenül szabaddá tett.

Teológián az első napokban elvittek szüretelni. A diktatúra alatt egy csíki legénynek a finom, érett gyümölcs hatalmas kihívást jelentett, mert a hegyek között alig terem meg bármi. Szegény gyermekként még a szőlőt, a barackot is déligyümölcsnek tartottam sokáig, és orvosságnál vékonyabb kiszerelésben jutottam hozzá évente néhányszor. Társaimmal először én is nekiestem az érett gerezdeknek, de éreztem, hogy ez hatalmas lehetőség a számomra az önuralomra. Amikor az első fürt szőlő a kosárba hullott, bár senki nem kérte, elhatároztam, hogy nem kóstolom meg három napig a kívánt gyümölcsöt azért, hogy papi hivatásomban is képes legyek legyőzni önmagam. Nem szóltam senkinek, csak végeztem szorgalmasan a munkámat.

Kis dolog? Nekem óriási lemondásnak tűnt egész napokat szüretelni anélkül, hogy egyetlen szemet is befaljak, de azt a szabadságot, amit az a három nap szült bennem, nehezen tudom elmondani. Talán ehhez hasonló érzés, amikor egészen bedőlve bringád nyikorgó kerekeivel beveszed életed első hajtűkanyarját, és gyermeki szívvel érzed, hogy ura vagy a kerékpárodnak. Önmagadat uralni ennél sokkal, de sokkal nemesebb érzés.

Tanulni soha nem szerettem, a jegyek nem érdekeltek, viszont a teológiatanulmányaimról már úgy gondolkoztam: ha lúd, akkor legyen kövér. Szent elhatározással készültem a vizsgákra, a maximumot akartam. Hihetetlen nehéznek tűntek a megmérettetések, de mindent félretettem és mint a távfutó, tudatosan készültem.

Egyszer szilencium előtt levelet kaptam. Kedves ismerősöm lelki tanácsot kért, és én felejtve mindent, a tanulás ideje alatt választ írtam. Kész lett a csodálatos alkotás, én legalábbis úgy éreztem, de azt is éreztem, hogy nem arra szántam az időt, amire kellett volna. Nem tartottam be a fontossági sorrendet, pedig ez fontos lesz papi hivatásom során. Éreztem, hogy ez vízválasztó. Döntenem kellett.

Nehéz volt összetépni a jól sikerült gondolatokat, hogy "a lecke" tanulsága mélyen bevésődjön, és minden figyelmemet a feladatra, a tanulásra fókuszálni. Abban az évben vizsgáimra a legjobb jegyet, tízest kaptam, és újból hihetetlenül szabadnak éreztem magam. Éreztem, hogy akaratomból farhámot fonhatok magamnak, és szellemem megzabolázott vágyai táltos paripaként repítenek, oda visznek, ahova menni akarok. Csodálatos a legszebb vágyainkból született tiszta álmaink útján sebesen szállni!

Negyedéves voltam a teológián. A karácsonyi szertartás, ünnepség után egyedül maradtam a kápolnában. Úgy éreztem, hogy fürdöm Isten szeretetében, roskadozom ajándékaitól. Hatalmas vágy tört rám, hogy én is adjak valamit neki. Térdeltem egyedül az egyszerű kis kápolnában, és a jászolból felém nyújtotta karját a gyermekké lett Isten, aki értem is megszületett Betlehemben. Néztem és éreztem, hogy erre  a végtelen ajándékra csak egy hasonló, véges önmagamat végtelenül odaajándékozó szeretet lehet a válasz. Alázattal leborultam, létemet, tudásomat, szabad akaratomat kezembe vettem, és csendesen odaajándékoztam a felém hajló Istennek.

Semmim sem maradt, és mégis életemben soha nem tapasztalt gazdagságérzés töltött el, megértettem, hogy mindent odaadva mindent megkaphatok. A szeretet és a jóság karjaiban megéreztem a végtelen Isten karjai közé vezető szabadságot.

Elöljáróim Dévára küldtek egy romos, államosított kolostorba - üres templomkassza, szórványélet. Egyik nap mise előtt jött egy kedves hölgy, egy roma kislányt hozott magával, hogy az állomáson találta, és fogadjam be. Nem voltak papírjai, nem tudtam róla semmit, elküldtem őket. Mégis leültek a templomba, és én elkezdtem a szentmisét. Olvastam az evangéliumot, és szólt az Úr: "Aki egyet is befogad a legkisebbek közül, az engem fogad be." [Lk9,48] Tömör, egyértelmű szavak! Azon a misén nem prédikáltam, éreztem, hogy az Úr nem szavakat, hanem döntést vár tőlem. Ismét vízválasztóhoz értem. Néztem a hosszú varkocsú kisgyereket, és nagy-nagy alázattal, kicsinységem tudatában az oltárnál igent mondtam rá. A mise után fürdés, ruhakeresésé következett, és már ott is ültünk a plébánia ebédlőjében. Ültem az asztalnál, velem szemben az álarcos Isten. Éreztem döntésem végtelen súlyát, mely meghatározza további életemet, és a szeretetre való végtelen szabadságom megtapasztalásának örömétől potyogtak a könnyeim.

Hét történet, hét kis mozaikkocka, megvilágosodásom útjának kis állomásai. Találkozások parancsolatokkal, melyek betartása nem szegényebbé, hanem sokkal gazdagabbá tettek, nem elvettek álmaimból, hanem kibontották szárnyaimat. A bejárt út csak töredéke az előttem végtelenbe vesző távlatoknak, de biztos vagyok benne, hogy csak ezen az úton érdemes járni.

Az emberi lét kiteljesedésének útján mindannyiunknak el kell indulnunk, különben a megszületett, de mégis elvetélt magzatai leszünk a létnek. A szabadságot nem lehet megvásárolni, egy politikai gyűlésen kihirdetni, begyűrni sok-sok más limlom közé, és a vitrinben őrizgetni. A szabadság csak az álmaiddal való találkozáskor és az azok eléréséhez hozott helyes döntések után születik meg benned.

A szabadság a végtelen előszobája, a marék por létből adódó korlátok fölé emelkedés, az a pillanat, amikor kinyílnak szárnyaid, és érzed, hogy nem állati ösztöneid, kapzsi vágyaid, alantas indulataid, duzzogó sérelmeid, hanem egyedül csak Teremtőd akarata szerinti szeretet és jóság mozgatja tetteid.

Csodálatos, mert érzed, hogy a nálad végtelenül nagyobb Isteneddel egy hullámhosszra kerültél, egy légtérben vagy vele. Alázattal érzed, hogy bár kicsi, törékeny, sebezhető vagy, Istened mégis egy asztalhoz ült veled.

A tiszta fényben azt is tudod, hogy mindez hihetetlenül törékeny pillanat, mert a kapzsiság, a buja birtoklásvágy, a durva indulat, a vérszomjas bosszú, a sértett duzzogás és megannyi más alantas ösztön visszaköveteli porból született otthonát, testedet, szárnyalásodat darabokra akarja törni, le akar húzni oda, ahonnan léted vétetett, a porba, a korlátok közé.

Pillanatok alatt minden darabokra hullhat, de aki megtapasztalta ezt a végtelen szabadságot, a szeretetre és a jóságra való nyitottságot, az tudja, hogy bár földi utazása nem ért véget, ő ott és akkor, ha csak egy  pillanatra is, de hazaért. És ez erőt ad az újrakezdéshez, mert csak ezek az értékek lehetnek tartósan a mieink.

 Böjte Csaba ~  Iránytű a végtelenhez ~