Többen kérdeztétek kedves, nagyra nőtt, szép gyerekeim közül, hogy mi a szabadság, mikor éreztem magamat igazán szabadnak. A szabadságnak sok arca van. Néhány kis mozaikkockát szeretnék nektek mutatni, életem néhány olyan pillanatát, mikor körülöttem szétszakadtak a láncok, és én éreztem, hogy szabadon felemelkedhetek és szállhatok.

1. Már játszottam a teológia gondolatával, és csendesen, a magam 25 éves fiatalemberi öntudatával álltam Csíksomlyón a sekrestyében, egy karácsonyi ünnepi szentmise előtti forgatagban.

Életemben soha nem ministráltam, és ennek egyik komoly oka a csipkés, fodros ministránsruha. Gyerekkoromban édesanyám ha azt akarta, hogy valahova ne nyúljak, akkor odatett egy kis darab vattát, csipkét, fodrot, és én a magam fiús keménységével azt messziről elkerültem... És akkor ott a szép csendes karácsonyi misén a jó Romuáld testvér felkért, hogy perselyezzek.

Válaszomra nem is várva, szoknyát adott rám és egy csipkés karinget, a kezembe nyomott egy zörgős perselyezőt, és már kint is voltam a templom hajójában. Egyből leizzadtam, úgy éreztem, hogy minden szem rám tapad. Láttam magam előtt a nagy tömeget, és benne a sok ismerőst, azokat a lányokat, kik előtt én is, mint minden fiú, imponálni szoktam, és most mint egy koldus, nyújtottam eléjük a folyamatosan csilingelő kis perselyt az adományokért.

Hihetetlenül nehéz volt!

Magamban csak egyetlen mondatot ismételgettem: Szeretlek, Uram, nagyon szeretlek! Feladatomat bevégezve, emlékszem, leültem a padba, és lassan egy hihetetlen szabadságérzés szált meg... éreztem, hogy szabad vagyok!

Szabad, mert nem az emberek szemében való megfelelési vágy vezetett, hanem a szolgáló szeretet és a jóság. Talán akkor éreztem először igazán szabadnak magamat...

2. Mindig nagyon kevés dologhoz ragaszkodtam, de volt néhány könyv, mely számomra mindennél kedvesebb volt. Az egyik, melyet kölcsönadtam – Nagy Szent Teréz írásai – elveszett, nem tudták visszaadni.

Hihetetlen szomorúság, düh és harag volt bennem, hisz a kommunista időben pótolhatatlan veszteség ért. Ültem magamban és dühöngtem. Egyszerre csak belém sajgott: nem jól van így, hisz függök a könyvektől. Éreztem, hogy a birtoklásvágy ural és vezet engem.

Nagyon megszégyelltem magam!

Bementem a szobámba, és szépen, nagybetűkkel beleírtam minden könyvembe, hogy „Tied és mindenkié!”.

Majd néztem a könyveket, a mindennél drágább kincseimet, melyeket tudatosan mindenki tulajdonává tettem, és éreztem, hogy szabad vagyok. Éreztem, hogy nem birtoklom, hanem tudom a szent könyveket, nem használom, hanem élem a bennük foglaltakat, és ez ott, akkor hihetetlenül szabaddá tett.

3. Egy kiránduláson vettem részt, és a sátor melegében éjjel egy lány bújt mellém. Abban az évben kezdtem fontolgatni, hogy teológiára megyek. A kedves lány kacér keze derekamra fonódott... Éreztem, hogy mint felnőtt férfinak, most bizonyítani kellene.... felforrt a vérem, de én a bennem érő elhatározástól vezetve javasoltam egy sétát a friss hegyi levegőn...

Olyan szépen ragyogtak a csillagok a csendes, hűvös éjszakában, és én éreztem, hogy szabad vagyok.

Szabad a testi vágytól, szabad a tudatos döntésre, arra, hogy ne vágyaim játékszere legyek, hanem magam határozzam meg, hogy merre is vegyem az életutamat...

4. Teológián az első napokban elvittek szüretelni. Ez egy csíki legénynek, ki sokáig, mint szegény gyermek, a narancsot, szőlőt, barackot, déligyümölcsnek tartotta és orvosságnál vékonyabb kiszerelésben jutott hozzá néhányszor évente, a diktatúra alatt, hát …..a finom érett gyümölcs óriási kihívást jelentett.

Emlékszem, hogy a társaimmal én is nekilendültem az érett gerezdeknek, de azt is éreztem, hogy ez egy hatalmas lehetőség az önuralom gyakorlására.

Döntöttem, bár senki nem kérte, mégis a gerezd szőlő a kosárba hullott, és elhatároztam, hogy papi hivatásomért nem kóstolom meg három napig a kívánt gyümölcsöt. Kis dolog?

Nekem óriási dolognak tűnt, egész nap szüretelni anélkül, hogy egyetlen szemet is befaljak, de azt a szabadságot, amit az a három nap szült bennem, nehezen tudom elmondani nektek...

Jó dolog érezni, hogy ha remeg is kezed alatt a tested, de engedelmeskedik akaratodnak.

Valami hasonló, mind amikor bringád nyikorgó kerekeivel beveszed életed első hajtűkanyarját és érzed gyermeki szívvel, hogy ura vagy a kerékpárodnak. Jó dolog uralni önmagad.

5. Tanulni soha nem szerettem, főleg a jegyek nem érdekeltek, de a teológián éreztem, hogy ha már lúd, akkor legyen kövér. Szent elhatározással mentem neki a vizsgáknak... a maximumot akartam. Emlékszem, hihetetlenül nehéznek tűntek a vizsgák... de mindent félretettem, és tudatosan, mint a távfutó, tanultam...

Egyszer szilencium előtt egy levelet kaptam, kedves ismerősöm lelki tanácsokat kért, és én, felejtve mindent, a tanulás ideje alatt a levelére választ írtam... kész lett a csodálatos levél, én legalábbis úgy éreztem, de azt is éreztem, hogy nem a feladatom teljesítésére szántam az időt. Éreztem, hogy ez egy vízválasztó! Döntenem kellett!

Nehéz volt összetépni a jól sikerült gondolatokat, és szabadon minden figyelmemet a feladatra, a tanulásra fókuszálni...

Abban az évben minden vizsgám tízes lett, és én újból hihetetlenül szabadnak éreztem magamat...

Éreztem, hogy akaratomból farhámot fonhatok, és testem megzabolázott vágyai, táltos paripáim repítenek, oda visznek, ahova menni akarok..

Jó tiszta álmaink útján sebesen szállni!

6. Negyedéves voltam a teológián. Karácsonyi szertartás, ünnepség után egyedül maradtam a kápolnában. Úgy éreztem, hogy roskadozom Istenem végtelen szeretetében, ajándékaitól.

Hatalmas vágy tört rám, hogy én is adjak valamit Istenemnek... ott térdeltem egyedül az egyszerű kis kápolnában, a betlehemi kis jászolból felém nyújtotta karját a gyermeké lett Isten, és éreztem, hogy értem is adta magát Betlehemben....

Néztem, és éreztem, hogy e végtelen ajándékra csak egy hasonló, véges önmagamat végtelenül odaajándékozó szeretet lehet a válasz.

Alázattal leborultam, létemet, tudásomat, mindenemet kezembe vettem és csendesen odanyújtottam a felém hajló Istennek...

Éreztem, hogy semmim se maradt, szabad akaratomat, mindenemet odaadtam az Istennek, és mégis addigi életemben soha nem tapasztalt gazdagságérzés töltött be, éreztem, ahogyan mindent odaadva mindent megkaphatok...

7. Elöljáróim Dévára küldtek, egy végtelenül romos, államosított kolostorba, üres kassza, szórványélet.

Egyik nap mise előtt jött egy kedves hölgy, hozott egy roma kislányt, hogy az állomáson találta és hogy fogadjam be.... Nem voltak papírjai a gyermeknek, nem tudtam róla semmit.

Nem mertem befogadni, elküldtem, de ők leültek a templomban, és én elkezdtem a szentmisét.

Olvastam az evangéliumot, és szólt az Úr: „Aki egyet is befogad a legkisebbek közül, az engem fogad be.” Tömör, egyértelmű szavak!

Azon a misén nem prédikáltam, éreztem, hogy az Úr nem szavakat, hanem döntést vár tőlem, újból vízválasztóhoz értem.

Néztem a kis varkocsos gyereket és nagy-nagy alázattal, kicsinységem tudatában az oltárnál igent mondtam rá.

Emlékszem, a mise után fürdés, ruhakeresés, és már ott is ültünk a plébánia ebédlőjében, a kolostor folyosóján.

Ültem az asztalnál, velem szemben az álarcos Isten.

Éreztem döntésem végtelen súlyát, mely meghatározta az életemet, de mégis a szeretetre való végtelen szabadságban potyogtak a könnyeim...

Kedves Fiatalok!

Hét kis mozaikkocka.... de tudnotok kell, nincs két egyforma életút. Mindenki a maga szabadságát kell felfedezze és megtalálja.

A szabadságot nem lehet adni senkinek, és azt nem lehet megvásárolni és begyűrni sok-sok más limlom közé, vagy vitrinben őrizgetni...

A szabadság igazából a végtelen előszobája: a marék porságodból adódó korlátaid fölé való emelkedés.

Az a pillanat, mikor kinyílnak szárnyaid, és érzed, hogy nem állati ösztöneid, kapzsi vágyaid, alantas indulataid, duzzogó sérelmeid, hanem egyedül csak a Teremtőd akarata szerinti szeretet és a jóság mozgatja tetteid.

Csodálatos, mert érzed, hogy Isteneddel, ki végtelenül nagyobb nálad, egy hullámhosszra kerültél, egy légtérben vagy vele.

Alázattal érzed, hogy bár végtelenül kicsi, törékeny, sebezhető vagy, mégis Istened egy asztalhoz ült veled..

A tiszta fényben ilyenkor azt is tudod, hogy mindez hihetetlenül törékeny pillanat, mert a kapzsiság, a buja birtoklásvágy, a durva indulat, vérszomjas bosszú, a sértett duzzogás és megannyi más alantas ösztön visszaköveteli porból született otthonát, testedet, szárnyalásodat darabokra törve, le akar húzni, oda, honnan léted vétetett, a korlátok közé.

Pillanatok alatt minden darabokra hullhat, de aki megtapasztalta ezt a végtelen szabadságot, a szeretetre és a jóságra való nyitottságot, az tudja, hogy bár földi utazása nem ért véget, de mégis ő ott és akkor, ha csak egy pillanatra is, de hazaért...

Ámen