„…mert harci fegyvereink nem földiek, hanem isteni eredetűek, amelyek várakat is lerombolnak.” 

2Kor 10,4

Szombat reggel gyakran előfordult, hogy Ryan fiam felhívott, és így kezdte: - Szia, Anyu, épp most futottam 13 mérföldet! Te mit csinálsz?

- Hát… Épp befejeztem a reggelit. Mindjárt megmosom a fogamat. Ja, és meg is fésülködtem.

De hogy tizenhárom mérföldet futottam volna? Na ne...

Aztán a férjem is elkezdett futni. Eleinte az izzadságtól csurom vizesen esett be az ajtón, és kapkodva szedte a levegőt. Egy idő után már ő is mérföldekben számolta a távot. Aztán eljutott az 5K-ig, sőt a félmaratonig. Egyik reggel én is futócipőt húztam, és megfelelő öltözékben kiléptem az ajtón.

Ha ők képesek rá, én is.

Nekilendültem. Eleinte élvezettel hallgattam a lábam dobbanását a járdán, de a mellkasom hamar összeszorult. A lábamra mintha mázsás súly nehezedne. Próbáltam célokat magam elé tűzni.

Na még addig a postaládáig.

Csak még a jelzőlámpáig.

Aztán lerogytam a járdaszegélyre, és próbáltam levegőhöz jutni. Egy mérföld se volt mögöttem.

Kényelmesen hazasétáltam, és szegre akasztottam a futócipőmet. Ezt a futásdolgot nem nekem találták ki. Az biztos.

Később aztán megtudtam, hogy mindig az első mérföld a legnehezebb, még gyakorlott futóknak is. Rá kell találnod a ritmusodra. Gyalogláshoz szokott tüdőd, szíved, lábad hozzá kell szokjon az új feladathoz.

Túl hamar feladtam. Túl szigorú voltam magamhoz.

Mai alapigénkben Pál apostol új helyzettel szembesül. Levelei nagy hatással voltak a gyülekezetre, de mikor személyesen is megérkezett, nem hatott olyan erővel az emberekre. Egyesek azt mondták, túl félénk (2Kor 10,1), mások szerint a beszéde gyatra (2Kor 10,10).

Pál megtehette volna, hogy otthagyja az egészet.

De nem tette. Nem az számított, hogy jó szónok-e, vagy milyen erős hatást gyakorol a személye az emberekre. Ő hatalmat kapott Jézus nevében arra, hogy legyőzze az akadályokat. Nem kell mást tennie, csak fusson tovább. Jézus hatalma által meg lesz az eredmény.

Évekkel ezelőtt kezdődött az érzelmi életem gyógyulása. Teljes romhalmaz volt a bensőmben. Az a bizonyos „első mérföld” ebben a folyamatban nagyon nehéz volt. Szakítanom kellett régi beidegződésekkel. Túl kellett tennem magam bizonyos érzéseken. Meg kellett tudnom, ki vagyok, miután lehámoztam magamról a múltam hatásait. Voltak időszakok, mikor elgyengültem, nem tudtam előre haladni. Ha a sikert a teljesítményemmel mérem, már rég feladtam volna.

Örülök, hogy nem tettem, mert Isten minden újabb lépésnél segített lerombolni a lelkemben azt, ami visszatartott.

Nem volt kötelező sebesség. Ha megálltam levegőt venni, egy időre szünetet tarthattam. Ha elbizonytalanodtam, Ő megmutatta a következő lépést. Egyetlen feltétel volt: ne hagyjam abba. Isteni ereje minden lépésnél dolgozott bennem.

Talán te is elindultál a gyógyulás útján, és nehéznek találod. Vagy egyszer megpróbáltad - nem sikerült, abbahagytad.

Húzd vissza a futócipőt, testvérem. Mennyei Atyánk téged is fel akar szabadítani, és megígéri, hogy végigfutja veled a pályát.

Nemrég újra futni kezdtem. Nem hiszem, hogy valaha is futok 13 mérföldet reggeli előtt, de örülök annak, hogy a cipő a lábamon van, hogy folytatom az előrehaladást az úton, aminek a végét nem ismerem.

Mennyei Atyám! Felhúzom a futócipőt. Örülni fogok minden megtett lépésnek, és futni fogok a célig, kitárt karral dicsőítve Téged.Ámen.