„Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” Jn 15,13

„Én ülök elöl, Karen mama!” – kiáltott a tizenéves fiú, ahogy tornazsákját lóbálva futott a kocsim felé fociedzés után.

„Hogyne, Javari! Ülj hátra! Ő az én anyukám, haver. Én ülök elöl!” – ordította Spencer fiam megvetve a lábát a pozícióharcban. Mialatt a kettő vitatkozott az anyósülésért, megérkezett barátjuk, Grant, és szó nélkül behelyezkedett mellém, győztes mosollyal az arcán.

A gyerekek szeretnek elsők lenni. Meg a felnőttek is. Hányszor küszködtem, mikor helyettesként tanítottam a helyi iskolában, hogy sorba állva menjenek ki szünetre a gyerekek, vagy hogy ne lökdösődjenek az ebédnél. Közbe kellett lépnem, mikor harc folyt a legjobb székekért a könyvtárban, vagy mikor el kellett dönteni, ki lesz a kapitány a délutáni focimeccsen.

Próbáljunk csak munkába menni a reggeli csúcsforgalomban, s képet kapunk arról, hogyan állnak mindehhez a felnőtt emberek. Dudálás, gyilkos tekintetek kísérik a harcot a pár méternyi előnyért, gyorsítanak, egymás elé vágnak, csak hogy a többieket lehagyják. Milyen üdítő élmény kedves embereket látni a dugóban, olyat, aki lelassít, és int, hogy sorolj be elé a mellékutcából. S ha még mosolyog is hozzá, akkor kezded visszanyerni hitedet az emberiségben.

Régebben úgy értelmeztem mai alapigénket, hogy az a legnagyobb szeretet, ha valaki ténylegesen meghal a másikért. De aztán rájöttem, hogy az „életét adja” a mindennapi döntéseink szintjén is értelmezhető.

Elsőbbséget adni a másiknak nem természetes ösztönünk. Velünk született hajlam, hogy magunk vegyük ki a sütis tálból a legnagyobb szeletet ahelyett, hogy felajánlanánk a testvérünknek. Komoly belső harcba kerül felajánlani másnak, amit mi is szeretnénk. Ezért csodáltam mindig, ha valaki ezt rendszeresen gyakorolja.

Édesanyám az egyik, aki számomra az önzetlenséget példázza: egyedülálló szülőként, kevés fizetéssel, éveken át viselte ugyanazt a béleletlen kabátot télen, hogy nekünk jusson meleg dzsekire.

Vagy eszembe jut Alma, aki a kislányom vasárnapi iskolás tanító nénije volt alsótagozaton. Ritkán hallottuk magáról beszélni, de mindig figyelmesen hallgatta, ha mi osztottuk meg vele gondjainkat, rá is kérdezett néha, hogy van-e valami, amiért imádkozhat értünk, a szeretteinkért. Sokan mondták róla, hogy „a legkedvesebb ember, akit valaha ismertem”.

Aztán az a férfi a gyülekezetben, aki mindig kinyitja az ajtót mások előtt, segít a külsős látogatóknak megtalálni a csoportot, amit keresnek, vagy a büfét, ahol kaphatnak egy kávét. És mindezt őszinte mosollyal az arcán. Egyszerűen egy kedves ember.

Olyanokat is ismerek, akik ennél többet adtak oda. Andrew-ra gondolok például, Tami barátnőm fiára. Már pici korában feltűnt az energiája. Később mindig kereste a lehetőséget a szolgálatra. Meg akart védeni másokat. Ez derült ki a játékából, később pedig a beszélgetésekből, mikor kamasz fiúként az álmairól beszélt. Tizenkilenc évesen halt meg messze otthonról, életét adva hazájáért a harcmezőn.

Feltehetőleg nem lesz szükség életünk feláldozására, de a mindennapokban tudnánk-e kicsit többször magunk elé engedni másokat? Keresni, hogyan tudnánk enyhíteni a szükségeiken, miközben mi a magunkét egy időre félretesszük? Bizonyos értelemben életünket adni napról-napra a másikért?

Ha ezt tesszük, Krisztust modellezzük a figyelő világ előtt, és megtanuljuk, hogyan válhat jelszavunkká a „csak ön után” a mindennapokban.

Én igyekszem. Ha valaha találkozunk, ki fogom nyitni előtted az ajtót, és mosolyogva előre engedlek. Még az is lehet, hogy neked hagyom a legnagyobb szelet süteményt. (Esetleg.)

Uram, segíts, hogy önzetlen legyek, hogy szándékosan keressem a lehetőségét annak, hogy másokat magam elé helyezzek az élet apró dolgaiban. Vagy hogy meghozzam a legnagyobb áldozatot, ha arra hívsz. Azt szeretném, hogy mikor rám néznek az emberek, Te juss eszükbe.  Ámen.

forrás: Karen Ehman: No, After You Encouragement for today

fordítás: eszmelkedesek.blogspot.com