„Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, és ne szorongjon.” Jn 14,27

Évente egyszer ott szoktam ülni a váróban. Látszik az igyekezet, amivel valakik megpróbálták könnyeddé, vidámmá tenni a környezetet. Nehéz, mikor az itt üldögélő nők azzal a tudattal várakoznak, hogy a teszt eredménye sarkából fordíthatja ki az életüket.

Arcomon mosoly, amikor bejelentkezem, de az agyamban ott zsongnak a kérdések: „Mi lesz, ha rossz az eredmény? Mi lesz, ha visszahívnak újabb vizsgálatokra? Mi lesz, ha felmerül a gyanú? Mi lesz, ha…?”

Tudom, milyen az, ha visszahívnak. Megtörtént már. De akkor valami apró eltérés volt, amit ellenőrizni akartak. De mi lesz, ha most nem erről van szó? Most, hogy kiderült, volt már mellrákos a családban, ezek a „mi lesz, ha?” kérdések jócskán felerősödtek.

Szerencsére, nem ez az első vesszőfutásom – már néztem szembe a félelemmel. Voltak olyan időszakaim, mikor sem enni, sem aludni nem tudtam az aggódástól. Egy egészséggel kapcsolatos félelem pár évvel ezelőtt a szorongás örvényébe sodort. Közel voltam ahhoz, hogy elveszítsem józan eszemet, nem sok hiányzott. Be kellett látnom, hogy egyedül nem tudok megküzdeni a félelemmel. Emberi próbálkozásaim túlságosan gyengének bizonyultak a legyőzéséhez. Nem tudtam gondolkodással, okoskodással kivergődni az örvényből.

A félelem nem mindig logikus. Ha az lenne, elég volna megismerkednem a statisztikai adatokkal, s békésen várhatnám a vizsgálatok eredményét. Vagy megnyugtatna a jószándékú barátok biztatása: ”Nyugi, nem lesz semmi baj”.

A szívem mélyén jól tudom, hogy nem mentesülünk a gondoktól életünk során. Többnyire vagy épp kijutok a bajból, vagy benne vagyok, vagy a következő a sarkon túl vár rám.

Hála érte, hogy Jézus ezalatt mindig ott van és várja, hogy feladjam gyenge, hatástalan próbálkozásaimat a megnyugvásra. Amint lazul görcsös kapaszkodásom a helyzet uralásába, Ő belép a szívem és a hazugságok között keletkezett űrbe, és feltölti az Ő igazságával.

Saját módszeremet, saját utamat kerestem, ami elvezet a békességhez, pedig végig az Ő útjára volt szükségem.

Mai igénkben olvashatjuk Jézusnak ezt az ígéretét: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, és ne szorongjon.” (Jn 14,27). Erről a békességről mondja máshol a Biblia, hogy minden értelmet meghalad. (Filippi 4,7).

Megtanultam, hogy a magam erejéből kiváltott béke és bátorság nem állja ki a próbát. Az én békém a körülményektől függ. Attól, mennyire látom át, mennyire uralom a helyzetet. Az én nyugalmamban mindig meg tud szólalni az a kis hang: „de mi lesz, ha?”

Jézus békéje viszont elhallgattatja ezt a kételkedő hangot, mert a hang tudja a választ: „Én leszek az ő békéje” – feleli Jézus. Ma már jobban fel vagyok fegyverkezve az élet „mi lesz, ha” kérdéseivel szemben. Ahelyett, hogy arra figyelnék, amit nem tudok, arra összpontosítok, amit tudok. Tudom, hogy Jézus békéje velem lesz. Jöhetnek viharok, felkorbácsolhatják a vizet, de a békém megmaradhat. Olyan Valaki ígérte ezt meg nekem, aki sohasem hazudott.

Lehet, hogy nem ismerem a jövőt, de belekapaszkodhatom Abba, aki ismeri. Abba, aki készen áll, bármi történjék is. Hiszem, hogy Jézus nem hagy el, Ő még mindig képes 

csodát tenni, és biztosít róla, hogy törődik velem. Ez az, amit tudhatok.

Fel-felmerülnek még bennem aggódó gondolatok, elszorul a szívem egy-egy hír hallatán, hazudnék, ha tagadnám ezt. De ezek az indulatok már nem tudnak eluralkodni rajtam. Amikor felfedezem, hogy közelednek, leállok, és imádkozni kezdek: Jézusom, add nekem a Te békédet, az enyém már megint nem működik.

Uram, Te magad is mondtad, hogy sok baj és gond ér minket a világban. Látod azt, ami közelít felém, s látod, hogy kezd eluralkodni rajtam a félelem. A vihar alatt is tudni akarom, hogy Neked megvan a hatalmad, hogy békét adj nekem. Kérlek, Uram, békéd áradjon most be a lelkembe. Csak a Te békéddel tudok bátran szembenézni azzal, amit a jövő hozhat.  Ámen.